Verdi: Nabucco
Karmester: Kovács János, Török Géza
december 15. és 17., Erkel Színház

Nem emlékszem rá, hogy a közelmúltban lett volna példa arra, hogy a beígért élő közvetítés helyett váratlanul felvételt sugározzon a Bartók Rádió. Most ez történt a Nabucco első estéjén. Ha ennek az a magyarázata, hogy a produkció nem készült el, akkor helyesen döntöttek: december 15-ére valóban nem állt készen a zenekar. A második estén, Török Géza pálcája alatt a hangzás választékosabbnak hatott, kevésbé emlékeztetett egy térzene bohókás hangulatára.

1987 – ebben az esztendőben újította föl a budapesti Operaház Mikó András, illetve a Milanói Scala Roberto de Simone rendezésében Verdi operáját. A Scala előadásának filmfelvétele hozzáférhető: erősen stilizált és vállaltan konzervatív produkciót látunk. De a zenekar valósággal szárnyal Riccardo Muti vezényletével, az Abigélt megformáló Ghena Dimitrova pazar pianókat énekel, Renato Bruson szuggesztív őrülést produkál. Simonét az operajátszás krónikásai nem fogják a műfaj korszakos újítói között említeni, de tagadhatatlan, hogy ízléses színházi szakember.

Mikó rendezésének mostani interpretációja épp az ízlést és a mértéktartást nélkülözi. A szereplők valószínűleg egyetlen fogódzót kaptak: legyetek zordonak, lássék csak az indulat! Így szinte minden jelenetben és jóformán mindenki – pozitív és negatív hősök, hódítók és elnyomottak – égnek feszített alsó állcsúccsal, összevont szemöldökkel és fölöttébb idegesen járkál a színen. A külsőséges megoldások odáig fajulnak, hogy a hatalmi téboly csúcsára jutó babiloni királyra lesújtó isteni igazságszolgáltatás egy lézerfényű karddal húz szikrát, mintha a Csillagok háborúja elevenedne meg Verdi operája helyett.

A Nabucco szerzője még messze áll az Aida, A végzet hatalma vagy a Macbeth Verdijétől, de már birtokosa volt drámai eszközeinek. A nagy egységek precízen kimunkált kis elemekből épülnek föl, az emberi jellem belülről fakadó vonásait páratlanul finoman érzékíti meg zenéjében. Ezek az intim részletek hiányoznak kivált az úgynevezett első szereposztás játékából és éneklésmódjából. Lukács Gyöngyi egyenlő Abigél – erre az összefüggésre sokan igent mondtunk, ám a látott estén meghiúsult a várt nagy találkozás a szereppel. Talán a premierdrukk múltával a lírai tónusokra is lesz gondja az énekesnőnek. Rálik Szilvia hangvolumenben kevésbé, a kifejezés árnyaltságában sokkal inkább megközelítette az ideálisnak vélt Abigélt. Gál Erika lépett fel mindkét estén Fenéna szerepében, az adott keretek között szuverén alakítást és igen jó zenei teljesítményt nyújtott, a második alkalommal teljes összhangban az Izmaelként bemutatkozó Kovácsházi Istvánnal. A két címszereplő – Perencz Béla és Fokanov Anatolij – más-más eszközökkel, de az eredményt tekintve egyaránt Nabucco karikatúráját adta.

A szegedi díszletek hatalmas mérete miatt tekintett el az Operaház az ünnepi játékokkal való kooperációtól. Nem a Tisza-parti Nabucco hiányzik az Erkel Színházból, hanem egy rendes, átgondolt és ezért korszerű előadás.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely