Händel: Messiás (W. A. Mozart hangszerelésében)
Km.: énekes szólisták, Linzi Bruckner Zenekar és Mozart Kórus, karmester: Dennis Russel Davies
Dec.22; Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Dennis Russel Davies, a karmester. Melyik énje kerekedett felül? © Gramofon

Sokan, sokszor veszik elő a művet, néhány éve, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának előadásában éppen karácsonyhoz közeledve hallhattuk a Mozart által készített átdolgozást, majd pár nappal később egy „haknicsapat” a Mátyás templomban előadta az eredeti darab felét, teljes áron. Ezúttal ismét Mozart változatában hangzott el, híres dirigens, jó nevű zenekar és énekkar, valamint énekelni nem akaró szólisták előadásában. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense az adventi időszak leghosszabb estéjét „köszönhette” az előadóknak, alig győzte kivárni a végét.

A Linzi Bruckner Zenekar és a Linzi Mozart Kórus (íme a jól csengő nevek) Dennis Russel Davies vezényletével adta elő a mozarti életmű egyik legizgalmasabb darabját, melyet nem a híres salzburgi írt. Az 572-es jegyzékszámon nyilvántartott Mozart-hangszerelés jóval több, mint egy egyszerű átirat - nem is csoda, ha a Mozart zenekarkezelése és a klasszikus korszak barokk képe iránt érdeklődő kevesek szívesen forgatják ezt a zseniális partitúrát; a hozzátétekről pedig nem is szólva. Milyen szólamokat tudott még hozzáírni egy zseni, egy néhány évtizeddel korábban alkotó másik zseni gondolataihoz! S ekkor jön az előadó, aki úgy dönt, hogy neki nem elég egyetlen zsenit szolgálni, ő egyszerre kettőt szeretne. Nagyon ritkán sikerül, de olyan csúfos kudarcnak ritkán tapsolhatunk, mint amilyet Russel Daviestől és csapatától hallhattunk.

Keressünk mentséget! A produkciót először 20-án adták elő a Linzi Brucknerhausban, másnap Zágráb következett (Lisinski Koncertterem), végül Budapest. Aligha hihető, hogy az énekesek és a zenészek az utazással járó gyötrődést jól viselték, abban sem vagyok biztos, hogy Russel Daviesnek volt ideje 22-én kipróbálni a termet. Erre utalt, hogy a nagy létszámú zenekar az első részben alig akart megszólalni, egyedül a kórusrészekben érzékelhettünk valamit a hangzás volumenéből. Ha ez koncepció volt, akkor annak elég soványka. A bajt tetézte a négy szólista alkalmatlansága. A két férfiú, Kurt Azesberger (tenor) és Gustav Belácek (bariton) parodisztikus megmozdulásaival keserítette a recenzens életét, a mezzo fekvésű Christa Ratzenböck pedig egy alkalommal „elszavalta” áriáját, ízelítőt adva a Mozart korában divatossá váló zenekíséretes prózából (melodramma). Egyedül Christiane Oelze hitette el, hogy jobb napokon képes élvezetes színvonalon megszólaltatni a Messiás szopránáriáit. Alig negyed óra telt el az előadásból, amikor a mellettem ülő kollégával egymásra néztünk, és egyszerre sóhajtottunk fel: ez bizony maratoni este lesz. A karmester néha csembalózott is. Néhány éve, egy budapesti koncertjén is fontosnak tartotta, hogy Glass egyik jelentéktelen darabjában a jelentéktelen zongoraszólamot maga játssza el. Most sem volt semmi értelme annak, hogy a secco recitativókat ő maga kísérje, a partnerévé szegődő csellista pedig megmagyarázhatatlan színezetű hangjával keltett kétes értékű feltűnést.

Nem derült ki, hogy mit akart a karmester ezzel a Mozart-átirattal megmutatni, így maradt a csendes meditálás. Milyen érdekes, hogy a klasszikus osztrák egyházzenei hagyomány mennyivel simábban azonosult Händel karfúgáival, szemben a bachi ellenponttal. Milyen meglepő, hogy Haydnnak Londonba kellett ahhoz utazni, hogy Händel zsenije megérintse, miközben nem messze tőle, 1789-ben elhangzott ez a korszakos kompozíció, ráadásul egy olyan impresszárió (van Swieten báró) kezdeményezésére, akit ő maga is jól ismert. És még megannyi kultúrhistóriai, szellemtörténeti kérdés tolult fel bennem, de szerencsére a megfáradt zenészek eljutottak a kettősvonalig. Ámen.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely