Az Egri & Pertis Duó hangversenye
2007. január 10., Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Az Egri-Pertis duó. Idilli promófotó, zűrös akusztikai élmény? © Gramofon

Elsősorban az előadókat terheli a felelősség, de ezúttal – a Művészetek Palotájában szokatlan módon – akusztikai problémákat is érzékeltem. Ha arra keresünk választ, hogy ezen az estén miért nem jött létre élő, eleven kapcsolat a hallgatóság és a művészek között, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Fesztivál Színházban az erősített koncertek sokkal jobban szólnak, mint az akusztikusak.

Az Egri-Pertis művészházaspár időnként úgy érezhette magát, mint azok a bizonyos mitológiai nőalakok, akik lyukas amforáikban hiába hordták a kútról a vizet. A két zongorából feltörő hangzások nem olvadtak össze; Pertis Attila hangja sokszor fémes csengésével különült el az Egri Monikáétól, akinek játékából többször hiányoltam az erőt. De hogy nem ilyen egyszerű a dolog, mutatja, hogy az első ráadásban fátyolos, álomszerű és egységes hangzás jött létre. Együttjáték terén a duó egyébként is rendkívül magas szinten áll. Annyira, hogy tagjai a megfogalmazhatatlanul kicsi szüneteket, árnyalatnyi agogikákat is teljesen egyszerre, egymásra nagyon figyelve és szinte együtt lélegezve kivitelezik.

Nem áll viszont hozzájuk közel az a stílus, amit Mozart D-dúr szonátája képvisel. Vagyis inkább ők nem állnak hozzá közel: már az első ütemekben feltűnt a túlzott pedálhasználat, ami által nem kívánatos módon összemosódtak a hangok, és a zongorista-manírok (értsd: megállások, lassítások zeneileg értelmetlen helyeken) sem tettek jót az előadásnak. Brahms Haydn-variációi néhol kegyetlenül összetett ritmikai feladat elé állítják azon ritka előadókat, akik egyáltalán műsorra tűzik a mű kétzongorás (eredeti) változatát. Ezeket a nehézségeket jól oldotta meg az Egri & Pertis Duó, de itt éreztem leginkább azt, hogy nem érzek semmit, pedig kellene; a néhol megindítóan érzéki zenét „jólnevelt” előadásban vezették elő. Ugyanakkor mély anyagismeretről tanúskodott, hogy a műsor első felét kotta nélkül játszották, de egyébként is nyilvánvaló volt, hogy rengeteg és aprólékos munka áll mögöttük.

Sajnos a koncert második felében sem hangszer-különlegességükön, a Pleyel duplazongorán játszottak, hanem végig két koncertzongorán, pedig Hollós Máté kifejezetten a Pleyel-instrumentumra írta nekik ajánlott, Doppiano című szerzeményét. Ennél a műnél – amelynek ez volt a hangversenytermi bemutatója –egymással szemben helyezték el a két zongorát, amelyeknek billentyűzetei egy vonalba kerültek. Az Egri & Pertis Duó, illetve a ritka hangszer-specialitás szép, a két zongora lehetőségeit (sőt talán a művészek személyiségét is) figyelembe vevő zeneműre ihlette a komponistát. Kíváncsi voltam arra az átiratra is, amit Pertis Attila készített Kodály Galántai táncok című művéből. Valószínűleg ezzel egy előadóművészi vágy teljesült be, ez a verzió azonban nem vált a mű előnyére. Úgy éreztem, a duó küszködik, mert a játszanivaló hol túl egyszerű volt, hol pedig túl nehéz, és csak a legritkább esetben zongoraszerű. Érdekes módon Liszt szintén cigánydallamokból írta meg a hivatalos műsor utolsó számaként hallott 2. magyar rapszódiát, de ez kiválóan szólt. Itt éreztem először, hogy az Egri & Pertis Duó valamelyest oldottan muzsikál, valóban játszik – és megfeledkezik a lyukas amforáról.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely