Bogányi Gergely zongoraestje
február 22. Zeneakadémia

Bogányi Gergely Hol ihletetten, hol kevésbé © Gramofon

Bátorságra vall, hogy valaki Bartók Szonátájával kezd egy szólóestet. Mozarttal folytatni, majd még ugyanabba a félidőbe belesűríteni a gyászindulós Chopin-szonátát is – ehhez nem kis állóképesség kell. Kockázatos is lehet a fajsúlyos művek egymás mellé sorolása, hiszen nem biztos, hogy a közönség is annyire felkészült és teherbíró, mint az ifjú művész. Érdekes módon azonban a sokféleség ellensúlyozta a töménységet.

Bogányi zongoristaként ezúttal is elsőrangúnak mutatta magát, muzsikusként azonban vegyes benyomást keltett. Játékát sok helyütt darabosnak éreztem - olyan értelemben, hogy az egyes részeket tökéletesen és értően formálta meg, azok viszont nem kapcsolódtak szervesen össze, nem jött létre a kompozíció folyamata. Különösen rányomta ez a bélyegét a Bartók-szonáta harmadik, ördögi nehézségű tételére, amelyben a szakaszok határainál megtorpanások és visszaesések szakították meg a torz kanásztánc extázisig fokozható hajszáját. Már a más okokból nehéz Mozart-mű, a K. 570 jelzésű B-dúr szonáta első ütemei sem alkottak szerves egységet; a második tétel túlvilági derűje mintha még túl mély lenne Bogányinak; a harmadik tételben pedig egyszerűen nem tudom, mi történt. Mintha megunta volna, hogy a rokokó mozarti törékenységű keretei között kell mozognia: zongorahangja nyerssé, harsánnyá, közönségessé vált. Úgy éreztem, néha más művekben is elveszítette a mértéket; a Chopin-darabban is többször szólt a zongora artikulálatlanul; a nevezetes gyászinduló lelki dramaturgiájával – a komor főrész és a túlvilági középrész ellentétbe állításával – viszont csodálatos pillanatokat szerzett. A harmadik tétel zavarodottságára, tébolyodottságára aztán mintha rá is játszott volna; ezt a tételt nem éreztem technikailag megoldottnak. Általában: a koncerten Bogányi játéka nem tűnt ihletettnek, de sejthető volt, mely darabokat, s azokon belül is mely részeket szeret különösen.

Nagyon szereti például Liszt Ferenc remekművét, a h-moll szonátát. Ez a darab ő. Mintha az első félidő cáfolatát hallottuk volna: rendkívüli éretten és kiváló terepismerettel vezetett végig a mintegy félórás mű életútján. A szakaszok szervesen következtek egymásból, s érezhettük, hogy egy folyamatnak vagyunk a részesei. Az első félidő után váratlanul ért a felismerés: megrendített ez az előadás. Bogányit itt is megkísértette néha a sok leírt hang és a forte vagy fortissimo szerzői utasítás. Zongorázása ilyenkor zavarossá vált, de ezek a túlkapások és túlerőltetések mégsem törték le a kompozíció ívét, és nem zökkentettek ki a már megteremtett atmoszférából.

Ráadásként az ifjú zongoraművész – még egy nyomós érvvel cáfolva az első félidő tapasztalatait – Chopin f-moll etűdjét játszotta el az op. 25-ös sorozatból. Világosan, természetesen, egyszerűen.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely