A Concerto Köln után két nappal egy másik világhírű, korhű hangszereken játszó együttest hallhattunk a Művészetek Palotájában. A műsorösszeállítás és a muzsikálás hőfoka, valamint a professzionizmus tekintetében a berlini Akademie für Alte Musik hasonlónak mutatkozott néhány száz kilométerrel nyugatabbra működő társához. De a különbségek is jócskán megmutatkoztak.
Az Akademie für Alte Musik (Berlin) hangversenye
március 24., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Akademie Für Alte Musik Felsorakozva © Budapesti Fesztiválközpont Kht. |
A különbségek közül a leglényegesebb az, amiről végül is minden hangverseny szól: mit jelent az előadók számára a zene? Míg a kölniek két nappal korábban a művek véglegesnek szánt művészi megformálására törekedtek, a berliniek játéka számomra a barokk zene hétköznapiságára, emberközeliségére, pillanatnyiságára hívta fel a figyelmet. Két művet – egy ismertet és egy ismeretlent – adtak elő a 18. század első feléből. Először egy különös alkotást, bizonyos Jean-Féry Rebel Az elemek című szvitjét – nem kizárt, hogy magyarországi bemutatóként. Ennek a műnek a vonzerejét a mai hallgató számára bizonyára a nyitány jelenti; diszharmóniáival, extravaganciájával. Azonban A káosz feliratú tétel után következő kilenc – hagyományos hangzásvilágú – tánctételben a berliniek szükségét érezték annak, hogy érdekessé tegyék a zenét. A Pacsirták című epizódban például a köralakban felálló zenészek egy része madárcsicsergést utánzó csobogót kezdett fújni, a középen elhelyezkedő üstdobos néha cintányérral, néha csengettyűvel színesítette a hangzást, a theorbát pedig barokk gitárral váltogatta a pengetős játékos. Ezek az „effektek” nem tűntek a műtől idegennek, néha mégis az volt az érzésem, hogy az együttes nem csak elő-, hanem el is akarja adni a darabot.
Ezek után a szünetben már külön készülhettünk arra, hogy Vivaldi Négy évszak című örökzöldjét nem ugyanúgy fogják megszólaltatni, ahogy addig ismertük – és így is történt. A berlini zenekar néha „térbelivé” frissítette a hangzást: a Tavasz első tételében a hegedűk innen-onnan feleltek a szólista madárénekére, a második tételben pedig különböző irányokból lehetett hallani a brácsák „kutyaugatását”. A szólista névtelenségbe burkolózásánál csak a hangzásarány volt szokatlanabb. Imponált, hogy Midori Seiler (honlapjuk szerint így hívják a hölgyet) a színpad előterében, látványosan vitte a bőrét a vásárra, míg a többiek háttérben álltak. Seiler azonban nem szólista alkat: hegedűhangja nem nevezhető nemesnek: fénytelen, kis volumenű, kissé zajosan is húzza a vonót a húrokon. (Vagy csak én szoktam meg a nagy és csillogó hangú szólistákat?) Játéka nem mindig különült el a zenekartól, de az olykor hamis intonációt leszámítva hitelesnek éreztem, mert – ahogyan az együttes minden megnyilvánulása – játéka a 18. századi előadói gyakorlat mély ismeretét sejtette. Ebben megerősített a ráadás is, amelyben a hóesést lefestő slágertételt azzal tette izgalmassá, hogy más díszítéseket improvizált benne, mint amit megszoktunk.
Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely