Miskolci Szimfonikus Zenekar
Karmester: Kovács László
Kodály, Stolz, Kálmán Imre és Gershwin művei
július 5., Szent István tér
(A Budafest Nyári Zenei Fesztivál keretében)

Robert Stolz Filmzene-egyvelege is megszólalt © Gramofon

A nyár derekán, a sok kánikulai nap közepette sikerült kifognunk egy hideg estét: a Szent István Bazilika kivilágított, impozáns épülete előtt 10 fok körüli hőmérséklet köszöntött rá a pulóverrel, kiskabáttal mit sem gondoló, műanyag székét elfoglaló, naiv zenebarátra. Kodály Galántai táncai, Robert Stolz filmzene-egyvelege és Kálmán Imre elfeledett, Ördöglovas című operettjének Palotása sem tudott felmelegíteni. Az pedig kifejezetten bosszússá tett, hogy a fent említett művek után fölösleges, indokolatlan szünet következett.

Kifinomultabb ízlésű zenehallgatók egyébként sem szokták szeretni a szabadtéri hangversenyeket, mert a hangosítás művivé teszi az akusztikus hangszerek hangját, torzítja az arányokat hangerőben és hangszínben egyaránt, röviden: nem lehet pontosan megítélni, hogyan játszott a zenekar. Vagy mégis? Ez a görbe tükör ugyanis nem minden tényezőjét hamisítja meg az interpretációnak, sőt annak olyan elemeire vetít fényt, amelyek „rendes” körülmények között (például hangversenyteremben) esetleg elkerülnék a hallgató figyelmét. Például a formálásra, ami egy olyan, több szakaszból álló zenemű esetében, mint a Galántai táncok vagy a szünet után hallott Gershwin-darab, az Egy amerikai Párizsban, komoly feladatot jelent a karmesternek. Különösen a lassú formarészek csábítják az előadót arra, hogy „leragadjon” azoknál. Így a koncert alatt több, kisebb léptékeiben gondosan kidolgozott részt hallhattunk, amelyekben azonban nem volt benne az egész; s így a teljes zenemű – mint autonóm kompozíció – nem „állt össze”, csupán különálló részek egymásutánja maradt. Ha nem érzi a hallgató, hogy egy-egy szakasz csak közbülső állomása a zenei folyamatnak, könnyen unatkozáson kaphatja magát – pedig a pergő részeket virtuózan és lelkesen adták elő a miskolciak. Néha ugyan zavart egy-egy szólam hamis hangzása – ily módon többször hívta fel magára a figyelmet a cselló-szekció –, vagy az, amikor a hegedűk és a magas fafúvók (klarinét, oboa, fuvola) azonos dallamot játszottak, ritmikailag viszont ziláltnak tűntek. A nagyszerűen előadott, vérpezsdítő Kálmán-operettrészlet azonban kitűnő választás volt erre az alkalomra, főleg a Galántai táncok után, hiszen előre nem sejtett hasonlóságok mutatkoztak meg a két mű közös cigányzenei gyökereinek köszönhetően. A különböző dinamikai árnyalatok viszont nem érvényesülhettek kellőképpen az este kilenc órakor is igen intenzív nagyvárosi alapzajban.

Szerencsére vannak olyan zenék is, amelyekben tökéletesen otthon érzi magát a zenekar. Ezeket a muzsikákat a koncert utolsó perceiben, illetve a hivatalos műsor után, ráadásként szólaltatta meg a zenekar és fehér zakót öltött karnagya, Kovács László. Bizony, jól áll nekik ez a lezser komolyzene, a szimfonikus jazz! A ragtime-oknál éreztem, hogy nemcsak a zenekar, hanem a közönség is kezd oldódni, s hogy a zene végül győzedelmeskedett az időjárással szemben.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely