Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényelt és zongorán közreműködött: Schiff András
július 10., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Schiff András Jó felépítette a programot © Gramofon

A palotában egy remek jazzest várja még a nagyérdeműt, aztán itt a nyári szünet, amely alatt elvégezhetik az időszerű karbantartási munkákat. (Itt jegyezzük meg: a földszinti bal ötödik sor négyes széke hallhatóan recseg.) A szezonzáró hármas sorozat július 9-én, 10-én és 11-én a februárban betegség miatt elmaradt két hangversenyt pótolta. Akkor talán bosszúság volt, most koronájává vált az évadnak. Egy főhajtással emlékezzünk meg a 2005-ben elhunyt Strém Kálmánról, akinek koncertrendezőként múlhatatlan érdemei voltak–vannak abban, hogy Schiff András néhány éve ismét otthonos a magyar koncertpódiumokon.

A zongoraművész vezényelte az esteket, és nyilván ő építette föl a programot is, amelybe bécsi klasszikusok: Haydn, Schubert és Mozart művei kerültek. A zenei építmény olyan szellemesnek és – egy képzavarral élve – olyan látványosnak bizonyult, akárha egy barokk palotába repítették volna a hallgatóságot a muzsikusok és a karmester. Schiff koreográfiája nem vetekszik Karajan gesztusrendszerével, ő inkább élénk párbeszédet folytat a zenészekkel, semmint dirigálja őket. Apró kézmozdulatokkal, tekintettel vezet, használ pálcát is, de néha a balkezében pihenteti. Bizonyos, hogy a műhelymunka során alakítja ki azt a hangzásképet egy-egy kompozícióról, amelyet szeretne viszonthallani, a közönségnek megmutatni.

Haydn hat, úgynevezett párizsi szimfóniája közül a g-moll („Tyúk”) nyitotta a koncertet. Haydnnál a drámai tónus nem sokáig uralkodó, a borús kezdet után derűs motívumok következnek. Az Eszterházán töltött idő természeti élményei visszacsengenek a kompozícióban. Mintha Schiff is a söjtöri erdők duruzsoló hangját idézné. Az együttes tökéletesen értette őt: a modern hangszereken játszó muzsikusok hibátlan „régi zenei” stílusban követték, a vonósok, kivált a koncertmester, Eckhardt Violetta, illetve a fuvolaszólót játszó Pivon Gabriella méltán érdemelte ki a karmester és közönség elismerését.

Schubert V. szimfóniája ugyan dúr hangnemű, de a menüett g-moll hangneme miatt jogosan került a darab Haydn g-moll szimfóniája és a szünet utáni két Mozart-alkotás közé. Szinte hihetetlen, amit a műsorfüzet állít, az együttes sem ezt a kompozíciót, sem a Don Giovanni nyitányt és a d-moll zongoraversenyt nem adta még elő. A B-dúr szimfónia az irodalom szerint egy műkedvelő zenekarnak készült. Ó boldog idők, amikor a kedvtelésből játszók ilyen megrendítő szépségű mű előadására voltak képesek…

A Don Giovanni nyitánya kedvelt koncertszám, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben többször is megszólalt a szezonban. A BBC Filharmonikusok tolmácsolásban meghökkentően sótlan és ízetlen benyomást tett, persze a darabot túlpoentírozni is vétek. Schiff fölülemelkedett a közhelyeken. A nyitányt nem zárta le, az utolsó hang után fönt hagyta a kezét, és máris kezdte a d-moll zongoraversenyt, amelynek magánszólamát is játszotta. A versenymű két évvel korábban kelt, mint a nyitány, ám a végletes és örök emberi indulatok ott munkáltak Mozart képzeletében – egyebek között erre az összefüggésre mutatott rá a hangverseny második része. Feledhetetlenül.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely