Lezser muzsika tíz fokban
Különleges hangulata lehet egy olyan szabadtéri koncertnek, amelyen „komoly” szimfonikus zenekar lép fel szórakoztató igényű műsorral. Persze arra nincs garancia, hogy a hallgatót az örömzene varázsa az első pillanattól hatalmába keríti. A Miskolci Szimfonikus Zenekar hangversenyén is csak az utolsó percekben oldódott a hangulat.
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Karmester: Kovács László
Kodály, Stolz, Kálmán Imre és Gershwin művei
július 5., Szent István tér
(A Budafest Nyári Zenei Fesztivál keretében)
Robert Stolz Filmzene-egyvelege is megszólalt © Gramofon |
Kifinomultabb ízlésű zenehallgatók egyébként sem szokták szeretni a szabadtéri hangversenyeket, mert a hangosítás művivé teszi az akusztikus hangszerek hangját, torzítja az arányokat hangerőben és hangszínben egyaránt, röviden: nem lehet pontosan megítélni, hogyan játszott a zenekar. Vagy mégis? Ez a görbe tükör ugyanis nem minden tényezőjét hamisítja meg az interpretációnak, sőt annak olyan elemeire vetít fényt, amelyek „rendes” körülmények között (például hangversenyteremben) esetleg elkerülnék a hallgató figyelmét. Például a formálásra, ami egy olyan, több szakaszból álló zenemű esetében, mint a Galántai táncok vagy a szünet után hallott Gershwin-darab, az Egy amerikai Párizsban, komoly feladatot jelent a karmesternek. Különösen a lassú formarészek csábítják az előadót arra, hogy „leragadjon” azoknál. Így a koncert alatt több, kisebb léptékeiben gondosan kidolgozott részt hallhattunk, amelyekben azonban nem volt benne az egész; s így a teljes zenemű – mint autonóm kompozíció – nem „állt össze”, csupán különálló részek egymásutánja maradt. Ha nem érzi a hallgató, hogy egy-egy szakasz csak közbülső állomása a zenei folyamatnak, könnyen unatkozáson kaphatja magát – pedig a pergő részeket virtuózan és lelkesen adták elő a miskolciak. Néha ugyan zavart egy-egy szólam hamis hangzása – ily módon többször hívta fel magára a figyelmet a cselló-szekció –, vagy az, amikor a hegedűk és a magas fafúvók (klarinét, oboa, fuvola) azonos dallamot játszottak, ritmikailag viszont ziláltnak tűntek. A nagyszerűen előadott, vérpezsdítő Kálmán-operettrészlet azonban kitűnő választás volt erre az alkalomra, főleg a Galántai táncok után, hiszen előre nem sejtett hasonlóságok mutatkoztak meg a két mű közös cigányzenei gyökereinek köszönhetően. A különböző dinamikai árnyalatok viszont nem érvényesülhettek kellőképpen az este kilenc órakor is igen intenzív nagyvárosi alapzajban.
Szerencsére vannak olyan zenék is, amelyekben tökéletesen otthon érzi magát a zenekar. Ezeket a muzsikákat a koncert utolsó perceiben, illetve a hivatalos műsor után, ráadásként szólaltatta meg a zenekar és fehér zakót öltött karnagya, Kovács László. Bizony, jól áll nekik ez a lezser komolyzene, a szimfonikus jazz! A ragtime-oknál éreztem, hogy nemcsak a zenekar, hanem a közönség is kezd oldódni, s hogy a zene végül győzedelmeskedett az időjárással szemben.
Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely
Mesteri sétálgatás és fütyörészés
Modern, artisztikusan rendkívül igényes és nagyot szól a Modern Art Orchestra. Így volt ez június 27-én, a Columbus hajón is, amikor ifjú szaxofonosuk, Mester Dániel szerzeményei alkották a műsor nagyobbik felét. Ő pedig kitett magáért.
Búcsúzni, nagyon szépen
A régi sláger így int: Búcsúzni csak nagyon szépen szabad… Nos, ennek tanulságát a Budapesti Fesztiválzenekar és a Művészetek Palotája egyaránt megfogadta. Az együttes három azonos műsorú, emlékezetesen szép koncerttel fejezte be az évadot Budapesten.
Áldott, szép hisztériák Miskolcon
A művészet fenséges magaslatából sem lehet nem észrevenni, hogy egy feldúlt lelkiállapotú országban élünk, ahol elképesztő dolgok történhetnek meg velünk. Debussy Pelléas és Mélisande-ja, Poulenc Emberi hangja, Bartók Kékszakállúja a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon – talán szándékkal, de akaratlanul is – erre az összefüggésre hívta föl a figyelmet.
Egy búvár az orgonamuzsika tengeréből
Amióta megépült a Művészetek Palotájának orgonája, Budapesten reneszánszát éli az orgonakoncert műfaja. A fellépő művészek búvárként hozzák fel a kincseket az orgonamuzsika feneketlen tengeréből, s igyekeznek minél színesebben összeállítani a repertoárt. Ezt tette a mindössze huszonnyolc éves Karosi Bálint is, a "Regisztrálj" című sorozat idei utolsó koncertjén.
Hol a Walhalla mostanában?
Föladta a leckét Fischer Ádám; közönségnek, recenzensnek, zenekarnak, énekeseknek egyaránt. Igaz, magát sem kímélte a Budapesti Wagner-napok négy estéjén. Az energiabefektetés fantasztikus eredményt hozott: A Rajna kincse és A walkür óráira a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem az istenek otthonává magasztosult. Lépjünk be a csarnokba!
