Hol a Walhalla mostanában?
Föladta a leckét Fischer Ádám; közönségnek, recenzensnek, zenekarnak, énekeseknek egyaránt. Igaz, magát sem kímélte a Budapesti Wagner-napok négy estéjén. Az energiabefektetés fantasztikus eredményt hozott: A Rajna kincse és A walkür óráira a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem az istenek otthonává magasztosult. Lépjünk be a csarnokba!
Budapesti Wagner-napok
A Rajna kincse, A walkür
június 7-10., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Fischer Ádám Volt Wagner-víziója © Gramofon |
Itt, a Duna-Tisza-közén nem vagyunk hozzászokva az olyasfajta távlatos gondolkodáshoz, amilyen Fischeré. Ő persze, ha az utóbbi években gyakran föl is tűnt a hazai koncertpódiumokon, mégiscsak olyan szisztémához szokott, amelyben a rapid megoldások nem divatosak. Remélhető, hogy végre az előrelátás, a művészet alkotó fegyelme és termékeny szabadsága (így együtt) a magyar operajátszást is áthatja, amelyhez – a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatójaként – mostantól hivatalosan is kötődik a dirigens.
A 2006-os Parsifal rendkívüli sikerét regisztrálva Fischer már A Rajna kincse és A walkür-előadások terveiről beszélt. Élt benne egy vízió, ami a hangversenyteremben – föltevésem szerint – maradéktalanul megvalósult. Hartmut Schörghoferrel közös elképzelésükre talán a posztmodern jelző illik. Álom és valóság: reális kutya- és lófejek, a lebombázott Drezdára emlékeztető roncsváros, Marilyn Monroe-nak álcázott sellők és gekkószerű lények – sokféle jel, melyek többféle képzettársításra adtak lehetőséget a nézőnek mindkét mű láttán-hallatán. Már ha a néző hajlandó volt dolgoztatni a fantáziáját. Ha erre nem vállalkozott, úgy is tökéletes illúzióban részesült, hiszen a pódiumon a frakkba vagy fekete ingbe, estélyi ruhába öltözött énekesek sistergő intenzitással élték szerepüket.
Milyen igaz Kovalik Balázs operarendező elmélete: a megfelelő szituációba, lelkiállapotba hozott szereplő rátalál a megfelelő technikára. Fekete Attila hangját például még sosem hallottam ennyire könnyedén szárnyalónak, és mégis erőteljesnek, kifejezőnek – A Rajna kincsében Froh szólamát bízták rá.
Négy egymást követő estén Wagnert vezényelni nagyjából olyan vállalkozás, mint védőháló nélkül tripla szaltót ugrani a magasban. Ez csak olyan partnerekkel képzelhető el, akik ugyancsak biztos ugrók, akiknek minden mozdulata csukott szemmel is kiszámítható. Christian Franz ilyen partner, és szent megszállott: két estén Logét, két estén Siegmundot énekelt. A tavaly Parsifalként megismert tenorista okkal kapott olyan tapsot és füttyögést, mint egy popsztár. Nem tudom eldönteni, a Luciferrel és Mefisztóval rokon, filozofikus és ironikus Loge tetszett-e jobban vagy Siegmund, a hős? Egy biztos: A walkür „slágere”, a tavaszi dal megrendítő emlékünk marad; a közhelyest feledtető, Schubert-dalszerű előadás mámorítóan hatott.
Fischer Ádám befutott, rutinos művészekből állította össze a szereposztást, és bebizonyosodott, hogy a modern játékstílus nem feltétlenül életkor, hanem iskolázottság és ambíció kérdése. Hartmut Welker Alberichje éppoly korszerű volt, mint a fiatal Tomasz Konieczny Wotanja, vagy Michaela Schuster (Sieglinde) és Linda Watson (Brünhilde) párosa, illetve Németh Judit Frickája. A walkür lányok kara nagyszerűen szólt, de a magyar énekesnőknek szükségük lenne néhány leckére viselkedéstanból: egy ilyen produkció végén illik örülni a pályatársak és a zenekar sikerének.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – hogy egy konkurens együttes képviselőjét idézzem – „bámulatos teljesítményt” nyújtott. Megtanultak az opera és Wagner nyelvén beszélni. Nos, ezt az együttest készül most a „hivatal”, az intézmény menedzsmentje kivéreztetni. A jövő évi szólisták neve ott áll az idei műsorfüzet végén. Szeretném hinni, hogy csak helyhiány miatt maradt le a zenekar a listáról.
Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely
Műfajteremtő vokalista Pesten
Gyakran csak úgy emlegetik őt: „a Hang”. A csodálat nemcsak a zseniális énekesnek, a műfajteremtő vokalistának szól, hanem a páratlan személyiségű muzsikusnak, komikusnak és karmesternek, a zenei polihisztornak is. Bobby McFerrin ismét Budapesten énekelt: hét év alatt immár negyedszer járt Magyarországon. Előadása most is ünnep volt: a rögtönzés és a muzsika közösségi élményének ünnepe.
Operatörténeti pillanat Budapesten
Vajda János Karnyóné című új operájának bemutatóját a premierre készülő művészek egyike operatörténeti pillanatnak titulálta. Az elfogultság nyilvánvaló, de a két azonos értékű, különböző szereposztással látott előadás meggyőzött, hogy az állítás több szempontból is igaz. Ezúttal valóban operatörténeti eseményről adhat számot a recenzens.
Amivel tartozunk Ligetinek
Alig néhány héttel Ligeti György tavalyi halála előtt jelentette be Rácz Zoltán, az UMZE Kamaraegyüttes művészeti vezetője nemes és nagyszabású tervét: a minden évben koncertet rendeznek Ligeti György műveiből a komponista születésnapján. Egészen addig, amíg minden hangot el nem játszottak tőle. Rendezendő a magyar zenei életnek a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzőjével szemben felhalmozott tartozását.
Marcus Miller, avagy kritikai érzék a ruhatárban
Vannak előadók, akikkel bármikor biztosra mehet a koncertszervező; legyen bár nyaralási szezon, hóvihar, vagy focivébé. Ilyen művész Marcus Miller is. S vannak országok, ahol a közönség feltétel nélkül képes rajongani olyanokért, akik egyszer a szívébe lopták magukat. Honunkban jellemző ez a viszonyulás. De vajon jó ez?
Vissza a jövő zenéjébe
Három, csaknem azonos időben keletkezett művet játszott a Budapesti Fesztiválzenekar a Művészetek Palotájában. A Fischer Iván dirigálta program híven tudósított a 20. század első évtizedének stiláris sokféleségéről, és arról a ma már elképzelhetetlennek tűnő időszakról, amikor a zeneszerző zsenik egymás sarkára taposva jelentkeztek korszakos mesterművekkel. A művek most egymástól vették el a levegőt: Richard Strausst feledtette Bartók, majd Bartókot Stravinsky.
Cimbalom szól a süllyedő hajón
A Lukács Miklós Quintet olyan zenekar, amely a modernséget nem bájtokban méri. Mind az öt zenész akusztikus hangszereken játszik – sokak szemében ez ma már valami konzervatív hóbort. Mégis, ez a zenekar, ez a hangzás tíz évvel ezelőtt még nem létezhetett volna. Emlékezetes koncert, és egy új műfaj születése – a Jazzhajó kedvezőtlen környezetében.
