European Mantra, vendégek: Tom & Jerry
december 16., A38 hajó

European Mantra Összetartó játékosok © Gramofon

A hajó színpadának peremén felállított vetítővásznon megjelenik a Metro Goldwin Mayer üvöltő oroszlánja, aztán jön Tom és Jerry, a vászon mögött helyet foglaló Mantra-tagok pedig frappáns, kimunkált, kacagtató és elképesztően élő hangsávot húznak a néhány perces rajzfilm mögé. Kísérőzene, hangulatfestés, zaj- és zörejkulissza egyben. Cinkos macskák házibuliznak, Jerry egér fejében cseng-bong a cintányér, a gazdasszony dühében ajtóstul ront a házba. Ha mindezt csak látnánk, akkor negyedannyira, ha pedig az eredeti hangsávval hallanánk, akkor fele annyira szórakoznánk jól, mint a Mantra-hanggal. A zenészek tudták, hogy egy epizód éppen elég, a hangulatot úgysem lehet tovább fokozni, ráadásul egy komplett rajzfilm minden mozzanatát másodpercre pontosan megtanulni nem akármilyen teljesítmény. A The End felirat után a vászon kivonult, az „elkövetők” pedig teljes életnagyságban zenéltek tovább két félidőn át, a tavalyi albumukat csaknem egészében megszólaltatva.

A Borlai Gergő dobos, Nagy János billentyűs, Lukács Péter gitáros és Papesch Péter basszusgitáros (utóbbi egyben Tom & Jerry meghívásának kiagyalója) alkotta négyes megmozdulásainak túlnyomó többségére azt lehet mondani: nem akármilyen teljesítmény. Ám ennél ma már többről van szó. Volt idő, amikor egy Mantra-koncert jórészt adrenalinbombák robbantásáról szólt, a muzsikusok technikai-mesterségbeli tudása elkápráztató parádéjának lehettünk tanúi. Persze lássunk tisztán: a tudás mindig több a nem tudásnál. De voltak pillanatok a zenekar életében, amikor a zeneiség alulmaradt a dinamizmussal és a virtuozitással szemben. Most már alig érezni, hogy öncélúan robbannának a Mantra-petárdák. Nem feltétlenül lenyűgözni, elámítani akarnak minket, hanem inkább szórakoztatni, elvarázsolni. Azért a fülzúgás még ma is általános kísérőjelensége egy, a European Mantrával eltöltött estének, de közben izgalmas-trükkös témák, mesélő harmóniamenetek, invencióval teli szólók, állandó, feszült figyelemről tanúskodó, s látszólag mégis magától értetődően működő összjáték bontakozik ki előttünk. Balról Lukács Peta a trash metál, jobbról Nagy János a kortárs, sőt jövőbe néző jazz serpenyőjébe ejti a súlyt, a ritmusszekció pedig mint masszív tengely tartja az egész zenei építményt.

Különösen élvezetes közelről figyelni a zenekart. Aki zenész, az azért, aki meg nem, az azért hüledezik a muzsikusok megoldásai láttán-hallatán. Az a legszebb a Mantra-élményben, hogy míg megannyi más, komolyságot, fennköltséget árasztó produkció egy idő után mosolyogtatóvá válik, addig a Mantra úgy veszi halálosan komolyan magát, hogy közben játszik. Felszabadultan, önfeledten, mint a gyerekek. A játékszabályokat mindnyájan pontosan ismerik, ahogy egymást is, ezért képesek bármit megtenni hangszereikkel. Jól érezték magukat ezen a decemberi estén, s így ez velünk, hallgatókkal sem történhetett másképp.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely