Öregurasan, a Monarchiát idézve
Itt jártak a Bécsi Filharmonikusok. Kivételes alkalom, kivételes hangzás, kivételes karmester: Lorin Maazel. Mindehhez azonban nem túl invenciózus műsor. De nem mindegy, mit hallgat az ember a világ egyik legjobb zenekarával?
Bécsi Filharmonikusok
Karmester: Lorin Maazel
május 27., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Lorin Maazel A Monarchia levegője - reveláció nélkül © Gramofon |
Kétélű fegyverként sülhet el olyan elcsépelt darabokat műsorra tűzni, mint a Brahms-szimfóniák vagy Kodály Galántai táncai – legyenek az előadók akár a Bécsi Filharmonikusok. A közönség ismert műveket kap – ennek örül –, de ha az interpretáció nem hat az újdonság erejével, már kevésbé boldog. Brahms Másodikja tárgyilagosan, konvencionálisan, mondjuk ki: jellegtelenül szólalt meg. Legalábbis nem a mű nagyszerűségére és szépségére kellett figyelni, hanem az együttes kvalitásaira. És a bécsiek tiszteletbeli tagjára, Lorin Maazel karmesterre, akinek a kisujjában van a partitúra, fülében a hangzás. Bámulatos pályát futott be; mondhatni, az Isten is karmesternek teremtette. Tizenegy évesen már azt a zenekart – a New York-i Filharmonikusokat – vezényelte, amelynek ma zeneigazgatója, egy évre rá Toscanini hívta meg, majd Stokowskival lépett fel egy hangversenyen. Mozgása tanítanivaló: bámulatra méltóan takarékos, de nem spórolós. Tudja, mikor engedheti hosszabb pórázra a rábízott csapatot, és tudja, mikor kell hirtelen „összerántani” azt apró, de precíz kézmozdulatokkal.
A második részben Dohnányi Ernő csellóversenye, a Konzertstück szólalt meg, a zenekar három magyar csellistája közül az egyik, Nagy Róbert szólójával. Nem tudom, felcsendült-e az utóbbi ötven évben Magyarországon ez a mű, de ennél szebb előadásban aligha. Kristálytiszta hang, különösen a meleg és fedett színek iránti érzékenység jellemezte a szólistát. A néhány rövidke virtuóz szakaszban már kevésbé éreztem meggyőzőnek Nagyot, de ilyen ütemekkel a zenekari szólamban úgysem találkozhatni. A negyvenkét éves muzsikus külön etikett szerint köszönte meg a lehetőséget „anyaszólamának”, a zenekarnak és a legfőbb tekintélynek: a koncertmesternek.
A Galántai táncokra is érvényes, amit a Brahms-szimfónia kapcsán írtam: elcsépelt darab, Maazel olvasata pedig nem jelentett revelációt. Ez a mű mégis eszményi előadásban szólalt meg. Ekkor mintha a dirigens és a zenekar is felengedett volna. Maestro Maazel olyan szabadon formálta meg a dallamokat, mintha ő is egyik tagja lenne annak a galántai cigánybandának, amelytől e nóták fennmaradtak. A zenekar tömbszólamai csodás hajlékonysággal követték minden mozdulatát, a fúvós szólisták szabad kezet kaptak. Feledhetetlen marad, ahogyan egyik szólója zárásánál a fuvolista szinte odafordulva adta át a dallamstafétát a mellette ülő oboistának, majd a klarinétosnál folytatódott az észrevétlen átmenetekkel gyönyörködtető, varázslatos hangszínskála.
Újabb példákat hozva az elcsépelt művekre, ráadásnak eljátszották Brahms két legnépszerűbb magyar táncát. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket elpróbálták a koncert előtt, mert hozzájuk képest szétszórt volt néha a hangzás. Mégis, az elsőhegedűk olyan vérbőn és sírva vigadással húzták, hogy azzal szinte az Osztrák–Magyar Monarchia levegőjét érezhettük magunk körül. A dirigens kedves gesztussal nyúlt ki a közönség felé a második tánc első hangjainál: „tessék parancsolni, ez biztosan tetszeni fog!”
Beszámolhatnék még a Brahms-lassútétel csendes záróakkordjaiba belecsengő mobiltelefonról, az érzéketlenségről és modortalanságról tanúbizonyságot tevő köhécselésekről. Ezek azonban egyrészt sajnos ma már a budapesti komolyzenei koncertek elengedhetetlen velejárói, másrészt nem szívesen emlékezem rájuk.
Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely
Arab lantszerenád magyar szinkronnal
Omar Bashir érdekes jelensége a magyarországi zenei életnek. A félig magyar, félig arab származású művész egész zenei személyiségét megosztja az európai és a közel-keleti mediterráneum között. Vonzódásainak izgalmas lenyomata volt legutóbbi koncertje. Ám sajnos a művészi-szakmai kompromisszumokat sem nélkülözte.
Formán kívül, de utánozhatatlanul
Bizonyos kérdésekben manapság szemérmesek vagyunk: például egy zongoristáról nem illik olyat mondani – még ha meg is vagyunk róla győződve –, hogy „a ma élő legnagyobb”. Grigorij Szokolov a legnagyobb – még, ha legutóbbi budapesti koncertje közben többször az is volt az érzésem, hogy elhagyta képzeletbeli trónját.
Megbízható minőség Brooklynból
Vannak bizonyos zenei műfajok, amelyek már megszólalásuk első pillanatában képesek megteremteni a rájuk jellemző, erőteljes atmoszférát. A funky jazz ilyen, ha jól csinálják. A Brooklyn Funk Essentials koncertje nem volt kockázatmentes – ezt jelezte az A38 Hajó óvatos (tavaszi fesztivál utánra való) időzítése is. Ám a zenészek kihozták a műfajból azt, amit egyáltalán lehetséges.
Gyenge keleti szvit lila ködben
Úgy tartják, a dzsungel magányában 30 nap gyümölcsböjt elég ahhoz, hogy az ember képes legyen átlépni egy felsőbb tudatállapot kapuján. Hortobágyi László több mint 30 éve él saját tudata dzsungelében. Zenéjének ez áldása és átka egyszerre: elszakad minden konvenciótól – még saját közönségétől is –, hogy megpróbáljon létrehozni egy egészen új esztétikai minőséget. A feladat súlya alatt azonban a hangszeresen felkészületlen zenésztársak úgy roppannak össze, mint egy gyufaszál.
Ni csak, kik énekelnek itt?
Harmadszor hívott sztárvendégeket a Művészetek Palotájába Miklósa Erika: idén Ruggero Raimondit és Fabio Sartorit. Az ária-esten a három hangfaj, a szoprán, a tenor és a basszbariton sajátos értékeit mutatták föl. A programot a jó formába lendült MÁV Szimfonikus Zenekar kísérte, Medveczky Ádám rutinos irányításával.
