A Veszprémi Ünnepi Játékok kínálatában idén már nem először jelentek meg a jazz-Parnasszus csúcsán helyet foglaló előadók. Ezúttal Herbie Hancock zenekara és a Take 6 vokálegyüttes jött a dunántúli városba. A Gramofon kritikusa a Hancock-koncerten járt.

Herbie Hancock koncertje
július 24., Veszprémi Ünnepi Játékok

Herbie Hancock
Mindig megérzi, mire van fizetőképes kereslet
© Gramofon
Herbie Hancock néhány hete kezdődött, River of Possibilities című turnéjának tizenharmadik állomását a gyanús időjárás miatt nem szabadtéren, hanem a Veszprém Arénában rendezték. A helyszín elég jól vizsgázott: méretei, arányai és adottságai alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy otthont adjon „zajosabb” jazzkoncerteknek. Jókora molinókkal még a várudvar hangulatát is igyekeztek a csarnokba idézni.

Hancock általában is kiemelkedő érdeklődésre tarthat számot, hiszen az egyik legnagyobb élő zongorista, műfajteremtő komponista és karizmatikus zenekarvezető. Most, hogy River – The Joni Letters című lemezével elhozta az év legjobb albumának járó Grammy-díjat – hatalmas meglepetést okozva a könnyűzene világában –, talán még többen döntöttek úgy, hogy élőben is meghallgatják. A vonzó szempontok közt lehetett még a zenekartagok listája, amelyen Chris Potter tenorszaxofonos, Lionel Loueke gitáros, Dave Holland bőgős és (18 év után újra) basszusgitáros, valamint Vinnie Colaiuta dobos szerepelt. Össze is jöttünk jó kétezren.

A várva várt első megszólalás, az 1974-ben keletkezett Actual Proof mindenkit lelkesedéssel töltött el. Különösen azokat, akik jobban szeretik, ha Hancock a dinamikusabb oldalát mutatja, és a 2006-os margitszigeti fellépésének vagy a minden babért learató River című lemezének visszafogott, sőt bágyadt pillanataitól ódzkodnak. Most azonnal a pirosba lendült az élményszint-mutató. Senki nem hagyott magának bemelegítési időt. Hancock már az első szólójában az extázisig jutott, ahová legszorosabban Colaiuta, majd Potter követte. Holland a tőle megszokott széles mosollyal az arcán és a nem megszokott basszusgitárral a kezében követte pontosan az eseményeket. Loueke is szorgosan akkordozott, de ekkor (és a többi sűrűn hangzó számban) kevéssé hallatszott ténykedése. Később szerencsére jutott neki is egy hosszabb szólólehetőség.

A repülőrajt után aztán hamar visszafogta a lovakat a főnök. Elmondta, a turné címe azt jelzi, hogy ők most jórészt a 2005-ös Possibilities és a tavalyi River számai közül szemezgetnek, vagyis egykori pop-rock-slágerek és Joni Mitchell-szerzemények jazzként értelmezett változatai lesznek terítéken. A River számai adják a melankolikusabb, a Possibilities darabjai pedig a pörgősebb hangvételt – prognosztizálhattuk. Vokális opuszokról lévén szó, jött a két énekesnő, Sonya Kitchell és Amy Keys, s velük – különösen Kitchellel – valami egész más, mint amitől az első percekben dobolni kezdtünk a térdünkön. Tudom, a fátyolos női hangok divatja uralkodik, s nem tehetek mást, mint megvárom, amíg egyszer elmúlik. Hancock – azon túl, hogy egy kolosszus – mindig érzi, mire van épp fizetőképes kereslet, s bár szerintem Kitchell idegen testként működött a színpadon, a főnök megpróbálta elhitetni velünk, hogy személyében egy csiszolatlan gyémántot mutat fel. Amy Keys vele szemben csiszolt gyémántnak is beillett, hangja és színpadi megjelenése is átütő volt.

Azt bölcsen gondolta Hancock, hogy kizárólag a River és a Possibilities dalainak megszólaltatásával öngólt lőne, ha már egyszer olyan hangszeres nagyágyúkat hozott magával, mint a nevezettek. Az instrumentális vizekre Loueke 17/8-ban írt számával, s benne egy egészen elképesztő Colaiuta-szólóval eveztünk vissza. Újjáéledt lelkesedésemet azonban letörte egy hosszú, parttalan, átgondolatlan Hancock-szóló. Úgy nyomogatta szintetizátorát különböző hangszíneken, mintha közben a berendezés felhasználói kézikönyvet lapozgatná. Majd egyszercsak úgy döntött, kortárszenei kiruccanást tesz a Faziolin, ahová térkép és tervek nélkül indult, így el is tévedt, de ez láthatóan nem aggasztotta. Mondhatnánk, hogy 68 éves jazz-félisteneként ő már bármit megtehet. Kétlem, hogy így lenne, ha annak a bárminek az élvezeti és a művészi értéke is csekély.

A lezárás, ha kiszámítható is volt, megint helyükre tette a dolgokat. Megkaptuk a Cantaloupe Islandet és hosszas tapsolás után a Chameleont – ahogy 2006-ban is. Meg újabb fergeteges Potter-szólókat kíméletlenül tökéletes kísérettel – ahogy 2006-ban nem. Hancock búcsúzóul megint túllőtt a célon egy nagyon hosszú, nagyon perkusszív szólóval, amelynek percekig tartó csúcspontja végül már fájt a fülnek. Vajon miért nem érezte, hogy sok?

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely

Gramofon

Sok revü, kevés zene a szegedi Turandotban

Puccini Turandotját tűzte műsorára idén a Szegedi Szabadtéri Játékok. A 150 éve született – a romantikus életrajzok szerint életvidám – zeneszerző, ha feltámadt volna, alighanem jót mulat a Csárdáskirálynőre emlékeztető produkción. Ünnepi gesztusnak azonban semmiképp sem tekinthette volna az előadást. Külsőségekben nem volt hiány, csudás ötletek szikráztak föl, de a katarzis elmaradt.

Gramofon

Beszélő zongora

Mielőtt művészetét ízekre szedném, le kell szögeznem: nem kis fegyvertény, hogy becslésem szerint mintegy kétszáz ember gyűlt össze a Pesti Vármegyeház díszudvarán Hegedűs Endre csütörtök esti hangversenyére. Jegyvásárlók-e vagy ismerősök, teljesen mindegy – annyi biztos, hogy lelkes hívek, akik minden bizonnyal régóta követik pályáját.

Gramofon

Erősségük teljes tudatában

A zenei koreográfia nagymestere csak két évet hagyott ki, így magyarországi jelenléte továbbra is rendszeresnek mondható. Ez jó hír azoknak, akik rajonganak Methenyért. Vagy csak kedvelik. Megint volt belőlünk vagy kétezer a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. S hogy mit is láttunk...?

Gramofon

A talált opera: különös soproni premier

Vashegyi György talált egy operát. Nem is akármilyet, hanem egy Orfeo ed Euridice címűt, amely Ranieri de’ Calzabigi librettójára készült. És amelyben éppúgy kizárólag úgynevezett recitativo accompagnatók vannak, mint Gluck reformoperájában, ami szintén Calzabigi szövegére született. Ki lehet a titokzatos szerző? Milyen a mű, kinek a stílusa ismerhető fel benne? Lehet, hogy az 1700-as évek operatörténetét rövidesen át kell írni? Minden kérdésre még nem adhatott választ a Soproni Régi Zenei Napokon tartott újkori világbemutató.

Gramofon

"Borzongás kerít hatalmába" - magyar világpremier Wrocławban

Szemző Tibor zeneszerző anakronisztikus jelenség: specializálódásra törő korunkban talán az utolsó polihisztor. Többszörösen díjnyertes filmje, Az élet vendége – Csoma legendárium operaverzióját mutatták be a Wrocławi Operaházban, az Új Horizont nemzetközi filmfesztivál nyitóeseményeként. „Meghökkenten állok, valami réges-régi ünnepi hangulat, borzongás kerít hatalmába…” – kezdhetjük a legendáriumot idézve.

Súlyos pénzekbe kerül a német kormánynak, amiért még mindig Windows 7-et használnak

Súlyos pénzekbe kerül a német kormánynak, amiért még mindig Windows 7-et használnak

A kormány szerint az atomenergia a nyerő, csak Paks II árát hagyták ki az egyenletből

A kormány szerint az atomenergia a nyerő, csak Paks II árát hagyták ki az egyenletből

A Jojo Nyuszi lehetett volna nagy dobás, de inkább Oscart akar

A Jojo Nyuszi lehetett volna nagy dobás, de inkább Oscart akar

Maga a Google is a fékbe taposna, jó lenne most már szabályozni a mesterséges intelligenciát

Maga a Google is a fékbe taposna, jó lenne most már szabályozni a mesterséges intelligenciát

Az Örkény Színház több mint 4,5 millió forintot gyűjtött a függetleneknek

Az Örkény Színház több mint 4,5 millió forintot gyűjtött a függetleneknek

A sertéspestis mellékhatásaként nagyot drágul a csirkehús

A sertéspestis mellékhatásaként nagyot drágul a csirkehús