Oregon
szeptember 21., A38 Hajó

Az A38 Hajótól szokatlan módon, ülőhelyekkel rendezték be a koncerttermet, a döntés azonban bölcsnek bizonyult. Az Oregon zenéjét hallgatva könnyű áhítatba kerülni, közben megfeledkezni a gravitációról és minden egyéb fizikai teherről. A koncerten többségében annak a generációnak a jazzkedvelői jelentek meg, akik már az 1970-es évektől szerethetik ezt a zenét – az Oregon egyike azon kevés amerikai jazzegyütteseknek, amelyek jóval a rendszerváltás előtt rendszeresen felléptek nálunk.

Az Oregon zenekar Fegyelmezett akusztikusok © www. oregonband.com

Elkötelezettségük az európai közönség iránt nem véletlen: művészeti vezetőjük, a klasszikus gitáron és billentyűkön játszó Ralph Towner a hatvanas évek második felében a bécsi zeneakadémián tanult, míg a bőgős Glen Moore Koppenhágában végezte el a klasszikus hangszeres szakot. Zenéjük nagysága – és maradandósága is – épp abban rejlik, ahogy az európai klasszikus kamara-hangszerelés összekapcsolódott a modern jazz harmóniáival, ritmikájával. Szokták ugyan emlegetni az indiai hatást is, ám mára nyilvánvaló, hogy ennek a jelentősége az egykori alapító, Colin Walcott 1984-es tragikus halála után elhalványult, még az indiai ütőhangszeres Trilok Gurtu több éves közreműködése mellett is.

Az Oregon kapcsán fontosabbnak érzem, hogy idestova harminc éve alakult ki végleges stílusuk, amely azóta vajmi keveset változott, ám koncerten hallani még mindig óriási élmény. A zene, amely ezeknek az idősödő művészeknek a keze alatt megszólal, olyan, mint az óbor a palackban. Towner kompozíciói olykor poétikus magaslatokban izzanak, ami önmagában akár kissé túldimenzionálttá is tehetné a melódiákat. Paul McCandless szopránszaxofonon, oboán és angolkürtön most is lebilincselő erejű színeket adott a zenekarvezető hangfestményeihez. Ám a témák sokszor igen bonyolult ütemű ritmikában szólalnak meg, és ez megteremti a dallamközpontú zene feszültségét. A mostani koncert erényeit nem halványítja el, hogy jazzveteránoktól szokatlan módon olykor tempóbicsaklásokat is tapasztalhattunk. A dobokon kísérő Mark Walker mindig a fiatalabb muzsikus alázatával rendezte a sorokat. Szólói a dallam ihletéséből bontakoztak ki, és emlékezetes pillanatokkal ajándékoztak meg. Másrészt Walker dobosként kilóg a sorból: úgy érzem, az Oregon megszólalásához egzotikusabb vagy akár historikus ütőhangszeres környezet jobban illene – ebből a szempontból Walcott hiánya még mindig érezhető. Hiányolom az Oregon másik védjegyét is: Towner valaha tizenkét húros gitáron játszott a legszebben, ám ezt a hangszert évekkel ezelőtt elhagyta, ami – a zenekar stílusát tekintve – komoly veszteség.

Mindezt leszámítva a fegyelmezett akusztikus és az elegánsan visszafogott elektromos hangzás, a több évtizede összeszokott együttjáték az esztétikai minőség megőrzésének folyamatos szolgálatában áll, és katartikus zenei élményt szerez – még akkor is, ha jól tudja a hallgató, mi vár rá. Az Oregon nem kíván az újdonság szenzációjával hatást elérni; ennél sokkal többet tudnak: ugyanazzal az eszközkészlettel újra és újra megigézni a hallgatót.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely