Kis magyar szürreálpolitika
Orbán Viktor azzal, hogy pártja minden eddigit felülmúló módon túlnyerte magát a helyhatósági választásokon, meglehetősen bizarr szituációba manőverezte hajóját. Úgy csiholt kvázi-forradalmi hőfokot, hogy feltehetően nemhogy forradalmat, de még kormányváltást vagy előrehozott választást sem akart igazán
© hvg.hu |
Medgyessy Péter úgy nyerte kiütéssel a 2002-es önkormányzati voksolást pártjának, hogy az ország bukszájának tartalmát jócskán meghaladó szinten osztogatott, Orbán pedig akképp triumfált a mostani során még nagyobbat, hogy az alkotmányos és belpolitikai praxis lehetőségein jócskán túllépő hatásokkal kecsegtette a választókat: csomagvisszaküldő népszavazásról, a nadrágszíj összehúzásának felülírásáról, a miniszterelnök lecseréléséről regélt. Miközben vélhetően sejtette: a megszorítások visszavonására semmi esély. Tét nélkül, a meccs után immár ő is beismeri, szükség van rájuk.
Országgyűlési választások kiírásának, de még egy új összetételű szocialista-liberális kormánynak sincs egyelőre komoly valószínűsége. Ennek oka egyfelől pártpolitikai praktikum. Az MSZP csak ráduplázna a helyhatósági buktára, az SZDSZ pedig talán még a parlamentből is kiesne. Az ellenzék számára pedig a győzelem azt jelentené, nekik kellene lenyeletni ama émelygős konvergenciapirulát, mely ellen oly sokat fenekedtek. A házon belüli fejcserét pedig nemcsak megnehezíti, de jóformán lehetetlenné is teszi, hogy Gyurcsánynak nincs olyan piacképes alternatívája, aki bírná az MSZP (és a koalíciós partner) feltétlen támogatását.
Másrészt egy hetekig-hónapokig elhúzódó parlamenti kormányváltás/válság tovább rontaná a forint helyzetét, az ország most sem rózsás pénzpiaci megítélését. Fletó hazugságainak kibukása randa ügy, és e sorok írója lesz az utolsó, aki vétkeit semmissé tévő menlevelet adna a kormányfőnek, de tény: eme affér önmagában nem rendelkezik váltást kikényszerítő közjogi erővel, erkölcsi dilemmáival együtt sem.
A Fidesz vezetése, de lelke mélyén a tagok-szimpatizánsok józan többsége is belátja, hacsak nem jön valamilyen számukra politikai csodának beillő megakrach, akkor felkészülhetnek a tartós ellenzéki létre. Orbán az október 1-ikei választási győzelem ellenére sem közölhette a feltüzelt mezei kampányaktivisták, polgári körös talpasok seregével, hogy menjetek haza, nem lesz sem rendszer- sem pedig kormányváltás, örüljetek a narancsszínűre festett országnak. A legnagyobb ellenzéki párt csúcsvezetése abban bízik, a tüntetők az egyre hűvösebb időben fogyatkozni kezdenek. Belefáradnak a hiábavaló szélmalomharcba, s morogva bár, de lassan elszállingóznak.
És a végére a happening törzsközönsége ősmagyar nemezsityakban és Bocskai-mentében parádézó börleszkfigurákra, gulyáságyú beüzemelésének reményében összegyűlő hajléktalanokra, hírnevüket az MTV-ostromnál megalapozó bőrfejű futballhuligánokra, csikorgó térdkalácsú munkáspárti Kádár-hívő bácsikákra, mentálisan rokkant világmegváltó exhibicionistákra redukálódik. Míg aztán Tél tábornok előőrsei és/vagy a rohamrendőrök ki nem tisztogatják e szürreális kavalkádot a Parlament tőszomszédságából. Ezt (is) hívhatjuk kis magyar szürreálpolitikának.
Orbán Viktor alkotmányos lehetőségeit kimerítette, alkotmányon kívüliekhez viszont nem akar nyúlni. E csapdahelyzeten a bohózatba illő kivonulások, de még a zsinórban napvilágra kerülő hangfelvételek sem változtatnak. A szocialista párttanácskozásról utóbb kiszivárgott Lamperth-beszéd már sokat nem ront a koalíció morálisan amúgy is roggyant, leamortizált helyzetén. Úgy tűnik hát, a büdzsén keresztül az ország pénzügyeit azoknak kell rendbe rakni, akik tönkretették.Ami persze nem jelenti, hogy a szükségből erényt kéne kovácsolni: ettől még szégyellhetik magukat. Ha egy aszfaltbetyár úgy hasba rúg, hogy elterülünk a flaszteron, aztán – meglátva a sarkon beforduló rendőrt – segítséget imitálva nyújtja felénk a kezét, ugye nem kell a meghatottságtól ismét hanyatt vágódnunk?