Ha elfogadjuk azt a gondolatot, mely szerint hiába invesztálunk egyre többet az oktatásba és a szakképzésbe, az nem fogja megoldani az automatizálásból eredő problémáinkat, akkor előbb-utóbb kénytelenek leszünk megvizsgálni, hogy a hagyományos politikai gyakorlatokon túl milyen egyéb lehetőségeink vannak. Nézetem szerint a legeredményesebb megoldást valamiféle garantált alapjövedelem jelentené.

Történelmi előzmények

Sokan az alapjövedelemnek még a gondolatát is elutasítják, mondván, ez amolyan „szocialista” megoldás, és nem jelent mást, mint az állami segélyezési rendszer nagyszabású kibővítését. Az ötlet történelmi eredetét tekintve azonban ez nem egészen így van. Bár a politikai spektrum mindkét oldalán akadtak közgazdászok és értelmiségiek, akik támogatták az alapjövedelem ötletét, annak legerőteljesebb szószólói mindig is a konzervatívok és a libertariánusok voltak.

Friedrich Hayek például, aki korunk konzervatívjainak körében ikonikus alakká vált, lelkesen támogatta az ötletet. A múlt század hetvenes éveiben megjelent művében Hayek azt írta, hogy a garantált alapjövedelem legitim kormányzati megoldás lenne arra, hogy az állam biztosítást nyújtson a nehézségekkel szemben. Hayek szemében a garantált jövedelemnek semmi köze sem volt az egyenlőséghez vagy az „igazságos elosztáshoz” – számára ez csak azt jelentette, hogy az állam garantálja a hatékony társadalmi és gazdasági működést. Megértette, hogy a társadalom természete átalakulóban van; az emberek beköltöztek a városokba, hátrahagyták javarészt önellátó életmódjukat, és megélhetésük most már attól függ, van-e állásuk. A nagycsaládok felbomlottak, így az egyén nagyobb kockázatoknak van kitéve. És Hayek nem idegenkedett attól a gondolattól, hogy e kockázatok enyhítésében az állam is szerepet vállaljon.

Az alapjövedelem mellett szóló konzervatív érvek a köré a magyarázat köré csoportosulnak, hogy ez a megoldás egyszerre nyújt biztonsági hálót, és hagyja meg az egyénnek a választás szabadságát. Ahelyett, hogy a kormány beleszólna a magánszemélyek gazdasági döntéseibe, vagy közvetlenül maga próbálna meg termékeket és szolgáltatásokat nyújtani az embereknek, ezzel csupán eszközt adna mindenki kezébe, amellyel kiveheti a részét a piacgazdaságból. Ez alapvetően egy piacorientált módszer, amelynek célja egy minimális védőháló biztosítása, és bevezetésével szükségtelenné válna minden más, kevésbé hatékony segélyezési mechanizmus, mint például a minimálbér, az élelmiszerjegy vagy a lakhatási támogatás.

Minden az ösztönzőkön múlik

Egy működőképes alapjövedelem-tervezet kidolgozásában a legfontosabb tényező az ösztönzők megértése és tisztázása. A tervezet célja mindenképpen egy általános védőháló megteremtése, valamint az alacsony jövedelmek kiegészítése kell, hogy legyen. De úgy, hogy ez ne ösztönözze arra az embereket, hogy hagyjanak fel a munkával. Ezért a biztosított jövedelemnek viszonylag alacsonynak kellene lennie: olyan összegnek, ami a megélhetésre elegendő, de a kényelmes élethez messze nem elég. Határozott érv szól amellett is, hogy kezdetben az alapjövedelem még az előbbi szintet se érje el, és csak később emeljék meg, miután tanulmányozták a program hatását.

A garantált alapjövedelem bevezetésének két általános megközelítése ismert. A feltétel nélküli alapjövedelmet megkapná minden felnőtt korú állampolgár, függetlenül attól, hogy van-e más jövedelemforrása. A garantált minimumjövedelmet (amelyet másként is neveznek, például negatív jövedelemadónak) csak azok kapnák, akik a jövedelemeloszlási rendszer legalján vannak, de tőlük is megvonnák, amint más jövedelemforráshoz jutnak. Bár a második verzió olcsóbb, fennáll a veszélye, hogy egy ilyen rendszer katasztrofális hatású, visszás ösztönzőket hozna magával. Ha a garantált jövedelem rászorultsági alapon járna a viszonylag alacsony jövedelműeknek, akkor a jogosultak úgy érzékelnék, hogy a további keresetüket – hiszen elveszítik miatta ezt a garantált jövedelmet – egyfajta rendkívül magas adókulcs sújtja. Más szóval, így könnyen beleeshetnének a „szegénységcsapdába”, ahol nincs vagy csak nagyon minimális haszna van annak, ha valaki keményebben dolgozik.

Ha a garantált jövedelmet rászorultsághoz kötik, akkor a jövedelmi határt sokkal magasabb szinten kell meghúzni, lehetőleg valahol az alsó középosztály környékén. Így, aki úgy dönt, hogy minden más kereseti lehetőségről lemond, annak komoly életszínvonalcsökkenéssel kell szembenéznie. Az is jó megoldás lenne, ha különbséget tennének aktív és passzív jövedelmek között. Utóbbiak – például a járadékok, a befektetésekből származó jövedelmek – erősen csökkentenék a rászorultsági szintet. Az aktív jövedelmeket – például a munkabért és az egyéni vagy kisvállalkozóként szerzett jövedelmet – vagy egyáltalán nem vennék figyelembe a rászorultság megállapításakor, vagy csak abban az esetben, ha nagyon magas összegűek. Ez mindenkinek folyamatos ösztönzést biztosítana arra, hogy olyan keményen dolgozzon, ahogy csak telik tőle.

Egy alapjövedelem-tervezet ezenkívül vélhetően még egy egész sor, ennél sokkal diszkrétebben megnyilvánuló ösztönzőt tartalmazna – mind az egyének, mind a családok számára. A konzervatív társadalomtudós, Charles Murray 2006-os könyvében azt állítja, hogy a garantált jövedelem hatására a diplomával nem rendelkező férfiak „jobb partivá” válnának. Ez az a munkaerőpiaci csoport, amelyre a technológiai fejlődés és a gyárak áttelepítése is a legnagyobb csapást mérte. A garantált jövedelemmel talán javítani lehetne a házasságkötési statisztikákat az alacsonyabb jövedelmű társadalmi rétegekben, és vissza lehetne fordítani azt a trendet, amely szerint ma egyre több gyerek nő fel egyszülős háztartásban. Emellett természetesen több család engedhetné meg magának, hogy az egyik szülő otthon maradjon, amíg kicsik a gyerekek.

Több család engedhetné meg magának, hogy az egyik szülő otthon maradjon

unsplash.com

Mindezeken túl számtalan nyomós okunk van arra is, hogy még egy lépéssel továbbmenve, néhány ösztönzőt tudatosan építsünk be az alapjövedelem-programba. Ezek közül a legfontosabb az oktatással, főleg a középfokú oktatással áll kapcsolatban. A legújabb kutatási adatokból az derül ki, hogy a fiatalok gazdaságilag még mindig erősen motiváltak a továbbtanulásra. Ám ez nem azért van így, mert a diplomásokat egyre több lehetőség várja a munkaerőpiacon, hanem azért, mert egyre fogynak azoknak a lehetőségei, akiknek csak középfokú végzettségük van. Ha a bukdácsoló gimnazista tudja, hogy akár leérettségizik, akár nem, jár majd neki a garantált jövedelem, az a tanulmányaira nyilvánvalóan nagyon kontraproduktívan hat. Ezért azoknak magasabb alapjövedelmet kellene fizetni, akik megszerzik az érettségi bizonyítványt (vagy annak megfelelő vizsgát tesznek). Általában véve, az oktatást a közjavak közé kellene sorolnunk. Abból ugyanis mind profitálunk, ha tanultabb emberek vesznek körbe minket; ettől polgárosodik a társadalom, és produktívabb lesz a gazdaság. Ha elkerülhetetlenül beköszönt egy olyan kor, amelyben a hagyományos állásokból egyre kevesebb lesz, akkor a tanult népesség konstruktívabb módokon tudja majd kihasználni az így keletkezett szabad idejét.

A piac mint megújuló erőforrás

Azon túl, hogy szükség van általános védőhálóra, egy erős gazdasági érv is szól amellett, hogy bevezessük a garantált alapjövedelmet: a technológiai fejlődés hatására egyre nő az egyenlőtlenség, és fennáll a veszélye, hogy ez visszaveti az általános fogyasztás mértékét. A munkaerőpiac folyamatosan erodálódik, a bérek vagy stagnálnak, vagy csökkennek, így a fogyasztók vásárlóerőhöz jutását biztosító gépezet egyre inkább akadozik, és ennek a termékek és szolgáltatások iránti kereslet látja kárát.

Ahhoz, hogy megértsük a problémát, képzeljük azt, hogy a fogyasztói piac egy halakkal teli tó. Amikor egy vállalkozás termékeket értékesít a piacon, azzal kifogja a halakat. Amikor fizetést ad az alkalmazottainak, azzal visszadobja a halakat a tóba. Az automatizálás elterjedésével párhuzamosan egyre több állás tűnik el, vagyis egyre kevesebb hal kerül vissza a tóba. Az egyre növekvő egyenlőtlenségnek az lesz az eredménye, hogy a tóban előbb-utóbb csak néhány nagyon nagy hal fog úszkálni, de azok, legalábbis a tömegpiacok szempontjából, nem érnek sokkal többet, mint a normál méretű halak. (Egyetlen milliárdos sem fog ezer okostelefont meg ezer autót venni vagy ezerszer étteremben vacsorázni.)

A tóban előbb-utóbb csak néhány nagyon nagy hal fog úszkálni

MTI / Ujvári Sándor

A közgazdászok többsége abban valószínűleg egyetértene, hogy egy ilyen helyzet valamiféle kormányzati beavatkozást igényel. Ennek hiányában semmi sem ösztönzi arra a „horgászokat”, hogy tegyenek valamit, mármint azonkívül, hogy megpróbáljanak kifogni annyi halat, amennyit csak tudnak. Az igazi halászok pontosan értenék, hogy a tó vagy az óceán így a túlhalászás áldozata lesz, és hamarosan veszélybe kerül a megélhetésük, de akkor is kimennének a vízre mindennap, és maximalizálnák a fogást, mert tudnák, hogy a versenytársaik is ezt teszik.

Az egyetlen életképes megoldás az, ha valamilyen szabályozó hatóság közbelép, és korlátozásokat vezet be. A mi fogyasztói piacunk esetében senki nem akarja, hogy meg legyen szabva, maximum hány halat foghatnak ki a vállalkozások. Inkább azt szeretnénk, ha a halak előbb-utóbb biztosan visszakerülnének a tóba. Ennek rendkívül hatékony eszköze lehetne a garantált alapjövedelem. Ezzel ugyanis vásárlóerőt adnánk közvetlenül az alacsonyabb és közepes jövedelmű fogyasztók kezébe. Ha előretekintünk a jövőbe, és elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a gépek végül szinte teljes egészében átveszik a dolgozó emberek helyét, akkor valamilyen formában feltétlenül szükség lesz a vásárlóerő közvetlen újraelosztására, ha azt szeretnénk, hogy folytatódjon a gazdasági növekedés.

Ha a gépek teljes egészében átveszik a munkások helyét, akkor senkinek sem lesz állása, és nem lesz jövedelme sem, semmiféle munkából. A fogyasztók túlnyomó többségének nem lesz vásárlóereje. Akkor meg hogy tudna a gazdaság tovább növekedni? Ha a teljes fogyasztás az embereknek arra a kis százalékára maradna, akiknek jelentős mennyiségű tőke van a birtokukban, folyamatosan és elképesztően nagy mennyiségben kellene vásárolniuk mindenfelé terméket és szolgáltatást ahhoz, hogy fenntartsák a globális gazdasági növekedést.

Más szempontból is hasznos lehet, ha a piacokra egyfajta erőforrásként tekintünk. A munkaerőpiacot átformáló technológiák egy generációk óta tartó, számtalan résztvevővel zajló, sokszor az adófizetők pénzéből finanszírozott munka eredményeképpen jöttek létre. Bizonyos mértékig teljesen logikus, ha ezt a „felhalmozott haladást” – akárcsak a gazdasági és politikai intézményeket, amelyek megteremtettek egy élénk piacgazdaságot – valóban erőforrásnak tekintjük, amely a polgárok tulajdona. A „garantált jövedelem” helyett gyakran egy másik kifejezést használnak: „társadalmi osztalék” – ami remekül megragadja azt az alapgondolatot, amely szerint mindenkinek részesülnie kellene a nemzet összgazdasági prosperitásából.

A Peltzman-hatás és a gazdasági kockázatvállalás

1975-ben a Chicagói Egyetem közgazdászának, Sam Peltzmannek megjelent egy tanulmánya, amelyben bebizonyította, hogy az autós közlekedés biztonságát növelni szándékozó törvényi szabályozásokkal sem sikerült jelentős mértékben csökkenteni a közúti halálesetek számát. Peltzman azt állította, hogy ennek oka az, hogy a törvények hatására a sofőrök nagyobb biztonságban érezték magukat, ezért több kockázatot vállaltak. Ez az ún. Peltzman-hatás, amelyet azóta már más területeken is felfedeztek. A játszóterek például ma sokkal biztonságosabbak, mint régen voltak. A tanulmányok mégis azt mutatják, hogy a játszótéri balesetek miatti sürgősségi ellátások száma érdemben nem csökkent.

A konzervatív közgazdászok általában akkor hivatkoznak a Peltzman-hatásra, amikor a fokozott kormányzati szabályozás elleni érveiket akarják alátámasztani. Minden okunk megvan rá azonban, hogy elhiggyük: ez „a nagyobb biztonságot nagyobb kockázatvállalással kompenzálom” típusú viselkedés meg fog jelenni a gazdaságban is. A védőhálót maguk alatt tudó emberek nagyobb gazdasági kockázatok vállalására is hajlandóak lesznek. Ha támad egy jó vállalkozási ötletük, nagyobb valószínűséggel hagyják ott a biztos állásukat, és ugranak fejest egy cégalapításba, ha tudják, hogy a garantált alapjövedelmet így is megkapják. Ugyanez a helyzet akkor, ha a biztos állás kevés teret ad a személyes fejlődésre: bátrabban mondanak fel, és keresnek egy élvezetesebb, de kevésbé biztos pozíciót egy kis startupnál.

Bátrabban mondanak fel, és keresnek egy élvezetesebb, de kevésbé biztos pozíciót

Németh Norbert

A garantált alapjövedelem gazdasági értelemben kipárnázná a talajt mindenféle vállalkozói tevékenység alatt, legyen szó online kisvállalkozás indításáról, családi kisboltról, megörökölt kisvendéglőről, vagy aszály sújtotta családi gazdaságról. Sok esetben az is elég lenne, ha ez a pénz átsegítené a kisvállalkozásokat azokon a nehéz időszakokon, amelyek enélkül a cég vesztét okoznák. A lényeg az, hogy a garantált jövedelem jól megtervezett rendszerének bevezetésével nem a naplopók országa jönne létre, hanem egy dinamikusabb gazdaság, amelyben mind többen mernek vállalkozni.

Kihívások, hátrányok, bizonytalanságok

Persze a garantált alapjövedelemnek is megvannak a maga kockázatai. Rövid távon a legfontosabb aggály vele szemben az, hogy vajon elveszi-e a munkához való kedvet és motivációt. A garantált jövedelem bevezetésének mind politikailag, mind pszichológiailag az egyik legnagyobb akadálya annak elfogadása, hogy a kedvezményezettek egy része felhagyna a munkával. Lenne, aki inkább egész nap videojátékozna, vagy rosszabb esetben alkoholra és drogokra költené az államtól kapott pénzt. A garantált jövedelem ellenzőinek így aztán nem okozna gondot olyan, nyugtalanító történeteket összegyűjteni, amelyek elbizonytalaníthatják a közvéleményt az ügy támogatása kapcsán.

Mégis, úgy vélem, nem kellene teljesen negatív módon viszonyulni ahhoz a tényhez, hogy néhányan úgy döntenének, ezentúl egyáltalán nem dolgoznak. Én nem látok semmi rosszat abban, ha a viszonylag gyengén teljesítő embereknek felkínálunk egy minimális jövedelmet, amivel arra ösztönözzük őket, hogy lépjenek ki a munkaerőpiacról, amennyiben ennek eredményeként több lehetőség és nagyobb fizetés jut azoknak, akik szeretnének keményen dolgozni és előrejutni. Bár értékrendszerünkben a produktivitás előkelő helyet foglal el, ne feledjük, hogy a fogyasztás is egy alapvető fontosságú gazdasági funkció. Az, aki az alapjövedelem miatt úgy dönt, hogy nem dolgozik tovább, annál a keményen dolgozó vállalkozónál fog vásárolni, aki a környéken alapított saját kis céget. Természetesen az a vállalkozó is megkapja ugyanazt az alapjövedelmet.

Végül fontos tudni, hogy a garantált alapjövedelem bevezetése során elkövetett hibákat előbb-utóbb magának a rendszernek kell korrigálnia. Ha az összeg kezdetben túlságosan nagylelkű volt, és így arra ösztönözte az embereket, hogy többé ne dolgozzanak, akkor két dolog történhet. Vagy kiderül, hogy az automatizáció kellően fejlett ahhoz, hogy minden így kieső munkát pótolni tudjon a technológia (ez esetben nincs is ezzel semmi probléma); vagy munkaerőhiány alakul ki, és elszabadul az infláció. Az árak emelkedése miatt jelentősen csökken az alapjövedelem reálértéke, és az emberek megint motiváltak lesznek arra, hogy azt munkavállalással egészítsék ki. Hacsak nem szúrtak el valamit nagyon a politikusok – például beépítették a rendszerbe, hogy a megélhetési költségek növekedése esetén automatikus nő az alapjövedelem összege –, akkor bármilyen inflációs hatás csupán rövid életű lehet.

Azonkívül, hogy az alapjövedelem általában véve a munka világának elhagyására ösztönözné az embereket, ami komoly politikai kihívásokat és kockázatokat vonna maga után, felmerül annak kérdése is, vajon milyen hatással lenne a lakhatás költségeire azokon a területeken, ahol különösen magasak a lakbérek. Képzeljük csak el, mi lenne, ha például, New York, San Francisco vagy London minden egyes lakója kapna még pluszban havi ezer dollárt. Valószínűleg jogos a feltételezés, hogy annak a pluszösszegnek egy tetemes része a kevés szabad otthonért folytatott verseny végén az ingatlanokat kiadó ház- és lakástulajdonosok zsebébe kerülne.

Bár erre a problémára nem létezik egyszerű megoldás, szót kell ejteni egy ellenerő működésbe lépésről is. A garantált jövedelem, egy állással ellentétben, mobilissá tenné az embereket. Biztosan lennének olyanok, akik fognák ezt a pénzt, elköltöznének a drága környékről, és keresnének egy olyan helyet, ahol olcsóbb a megélhetés. Lehet, hogy új lakók töltenék meg az olyan hanyatló városokat, mint Detroit. Mások végleg maguk mögött hagynák a nagyvárost. Egy alapjövedelem-program segíthetne életre kelteni újra sok kisvárost és vidéki régiót, ahonnan menekül a lakosság, mert megszűntek a munkahelyek.

Az alapjövedelem ára

Ha az Egyesült Államok kormánya évi 10 ezer dollár feltétel nélküli jövedelmet adna minden 21 és 65 év közötti felnőtt lakosának, illetve azoknak a 65 év felettieknek, akiknek nincs sem állami, sem magánnyugdíjuk, az évente mintegy 2 billió dollárt tenne ki. Ezt az összeget valamelyest csökkentené, ha a jogosultságot az állampolgárokra korlátoznánk, és egy bizonyos jövedelmi szint felett a rászorultsági alap hiánya miatt megtagadnánk. Az összköltséget részben ellensúlyozná, hogy jelentősen leszűkülne egy sor segélyprogram – ideértve az élelmiszerjegy-kibocsátást, a szociális segélyt, a lakhatási támogatást és a speciális adókedvezményeket. Mindezek együttesen évi 1 billió dollárt tesznek ki. Más szóval, az évi 10 ezer dolláros garantált jövedelem fedezetéhez 1 billió dollár pluszbevételre lenne szüksége az államnak, de talán kevesebb is elég lenne, ha ehelyett valamiféle garantált minimáljövedelem bevezetése mellett döntünk.

Ez a szám a tervezetből eredő adóbevételnövekedés révén még tovább csökkenthető. Ugyanis már maga az alapjövedelem is adóköteles lenne, és ezzel vélhetően sok-sok háztartás kikerülne abból a sokat emlegetett 47%-ból, amely nem fizet szövetségi jövedelemadót. Az alacsonyabb jövedelmű háztartások többsége szinte az utolsó fillérig elköltené ezt az alapjövedelmet, ami további adóköteles gazdasági tevékenységeket eredményezne. Ha abból indulunk ki, hogy a technológiai fejlődés valószínűleg még tovább növeli a társadalmi egyenlőtlenséget, miközben aláássa a széles körű fogyasztói bázist, akkor hosszú távon a garantált jövedelem jóval magasabb gazdasági növekedést eredményezne – és ez, természetesen, jelentős adóbevétel-növekedést is jelentene. És, mivel az alapjövedelem révén folyamatosan biztosított lenne a fogyasztók vásárlóereje, erős gazdaságstabilizáló tényezőként is működne.

Persze a jelenlegi politikai környezetben óriási kihívás lenne elegendő bevételt generálni ehhez, tekintve, hogy szinte az összes amerikai politikus retteg attól, hogy akár csak kiejtse a száján az „adó” szót, hacsak nem az következik rögtön utána, hogy „csökkentés”. A leginkább kivitelezhető megoldás az lenne, ha több különféle adó bevezetésével gyűjtenénk össze a szükséges fedezetet. Az egyik kézenfekvő adófajta a szén-dioxid-adó lenne, amely éves szinten akár 100 milliárd dollárt is hozhatna az állam konyhájára, miközben segítene visszafogni az üvegházhatású gázok kibocsátását. A másik opció az áfa (vagy amerikai kontextusban: hozzáadottérték-adó). Az Egyesült Államok az egyetlen olyan, fejlett ország a világon, amely nem szed ilyen adót. Ezenkívül számos más lehetőség közül választhatunk – ez lehet akár a vállalatokat terhelő adók növelése (vagy az adóalap-csökkentő módszerek megszüntetése), valamiféle országos telekadó vagy földadó bevezetése, a tőkenyereség-adó megemelése, de a pénzügyi tranzakciókat is meg lehetne adóztatni.

Milyen gyorsan kell ma futni?

Az Egyesült Államokban a politikai környezet olyannyira megosztóvá vált, hogy még a leghagyományosabb gazdaságpolitikai kérdésekben is képtelenségnek tűnik egyezségre jutni. Ennek fényében könnyedén elvetünk bármilyen radikálisabb beavatkozással (például a garantált jövedelem bevezetésével) kapcsolatos párbeszédet, mondván, értelmetlen az egész. Vonzóbb kizárólag kisebb és könnyebben megvalósítható politikai intézkedésekre koncentrálni, amelyekkel meg lehet kapargatni egy kicsit a problémák felszínét, de így a nagyobb kihívások megtárgyalása egy bizonytalan, jövőbeni időpontra tolódik.

Ez azért nagyon veszélyes, mert az információtechnológia fejlődési ívének már rég nem az elején járunk, hamarosan az exponenciális görbe meredek szakaszába érünk. Felgyorsulnak az események, és a jövő már jóval azelőtt megérkezhet, hogy mi felkészültünk volna rá. Emlékezzünk John F. Kennedy mondatára: „Már ahhoz is nagyon gyorsan kell futnunk, hogy egy helyben maradjunk”. Ez 1963-ban még lehetséges volt – manapság megvalósíthatatlannak bizonyulhat.

A fenti cikk Martin Ford Robotok kora című könyvének szerkesztett részlete. Mihez kezdünk, ha az algoritmusok képesek lesznek elvégezni a munkánkat? A negyedik ipari forradalom gyökeres átalakulást hoz a munkaerőpiacon is. Ha nem készülünk fel minderre, a középosztály fokozatosan eltűnik, a jövedelemegyenlőtlenség pedig drasztikus méreteket ölt, és a piacgazdaság fenntarthatatlan lesz. A Robotok korából képet kaphat arról, mire számíthatunk a mesterséges intelligencia, a robotika és az infokommunikációs technológiák rohamos fejlődését követően. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.