A páciensemet, Noah-t, amióta csak az eszét tudja, erősen foglalkoztatja a halál. Nyolcéves korában mindennap elolvasta az újságban a halálhíreket. Azon tűnődött, kik lehettek a halottak. Noah tudni akarta, ezért kutatott, nyomozott. Kik voltak ezek a halott emberek? Kit hagytak hátra? Hány évesen haltak meg? Ő maga is meghalhat? A szülei is?

Noah évtizedekkel később a „halottakkal kapcsolatos megszállottsága” miatt keres fel. Mindent tudni akar a gyászhírek szereplőiről, én pedig mindent tudni akarok róla. Minden egyes halálhírrel, amelyet behoz a rendelőbe, próbáljuk egymáshoz illeszteni a kirakós darabkáit, és keressük, ami még hiányzik.

– Megvan – dicsekszik Noah, miután órákon át nyomozott az interneten, hogy dátumokkal és részletekkel egészítse ki a legutóbbi gyászhírt. – Azt hiszem, most már mindent tudok. Most már képes vagyok elengedni.

Noah-val ellentétben én a sötétben tapogatózom. Sok minden hiányzik az élettörténetéből, és türelmesen várom, hogy ezek a részletek kiderüljenek a rendelőben.

Noah az elméjében őrzi a halottakat, és nem hajlandó elengedni őket. Úgy dédelgeti a történeteiket, mintha hozzá tartoznának. Így ezek az emberek se nem élők, se nem holtak, szellemként léteznek a két világ között.

Amikor Noah mellé szegődőm a kutakodása során, tudatára ébredek, hogy a szellemek – a halottak szellemei, Noah Szüleink: mások titkai múltjának szellemei – mindkettőnket kísértenek. Mindig kevesebbet tudunk annál, mint amennyit szeretnénk.

– Hány éves volt az anyja, amikor ön megszületett? – kérdezem egy nap, megpróbálva magam elé képzelni a családját.
– Azt hiszem, negyvennégy. Idős, ugye?

Noah is majdnem negyvennégy, és nincs saját gyereke.

– Ön is idős? – kérdezem.
– Azt hiszem. Nem volt egyszerű negyvenes szülők egyedüli gyerekeként felnőni, és valamilyen oknál fogva mindig azt képzeltem, hogy volt egy ikertestvérem, aki a születésünkkor meghalt. Anyám mindig ingerült lett, amikor ezzel viccelődtem. Azt hitte, ez csak egy újabb őrült képzelgésem a halálról. Titokban azt képzeltem, hogy mindkettőnket Noah-nak hívnak. Noah Egy és Noah Kettő, mint Izé Egy és Izé Kettő dr. Seuss meséjéből.

Miközben Noah-t hallgatom, az egykori magányos kisfiúra gondolok, akit teljesen lekötött a szülei halálának gondolata és a halott testvérével kapcsolatos „bizarr fantáziája”. Nagyon sok hézag van a történetében, és a terápia során megpróbáljuk ezeket kitölteni: elképzelni, ki volt ő régen, megfejteni az álmai és fantáziái jelentését, megérteni a gyerekkori sóvárgását egy testvér után, és azt a gyötrelmet, amelyet folyamatosan érzett, de nem igazán tudott megfogalmazni.

Ahogy telik az idő, Noah felhagy a gyászjelentések fürkészésével, és egyre többet árul el a saját lelki veszteségeiről, a jelképes halálairól. Arról beszélgetünk, hogy az elképzelt halott testvére önmaga „halott” részeit jelképezi, beleértve a világtól való depresszív visszahúzódását, valamint a még most is élő szülei érzelmileg halott tulajdonságait. Az anyja mindig különösen távolságtartónak tűnt, mintha az érzelmeit egy általa hátrahagyott dologra összpontosította volna.

Egy szombat este e-mailt kapok Noah-tól.

„Kedves Atlas doktornő! Ma reggel két megdöbbentő dolog történt. Nem tudtam várni az ülésünkig, hogy elmondjam.”

Az első: aznap reggel meghalt az édesanyja. A második: rábukkant a halott testvérére.

„Ma reggel, amikor megöleltem apámat, elmondta, hogy van valami, amivel nem akartak terhelni engem. Azt mondta, még kiskoromban eldöntötték, hogy csak akkor tudhatom meg a titkot, ha az egyikük meghal.” A titok az volt, hogy a szülőknek volt egy Noah-nál nagyjából egy évvel idősebb másik fiuk, aki még Noah születése előtt meghalt. Őt is Noah-nak hívták.

„A szüleim egy nagyon kicsi sír mellett foglaltak maguknak sírhelyet. Oda fogjuk eltemetni anyámat holnap délelőtt. Oda temették el a nyolc hónapos Noah Egyet negyvennégy éve, alig pár hónappal azelőtt, hogy megszülettem. Róla neveztek el. Nem akartak ezzel terhelni, nem akartak nekem fájdalmat okozni.”

Számos ember közös élménye

HVG Könyvek

Több évtizednyi kutatás után Noah Kettő most már ki tudja egészíteni a gyászjelentést a részletekkel. Bármennyire is meglepőnek tűnt nekem akkoriban Noah felfedezése, amikor 2015 áprilisában közzétettem a történetét a The New York Times Couch rovatában, egyikünk sem számított arra a fogadtatásra, amelyben részesült. A cikk megjelenése utáni órákban elkezdtek érkezni az e-mailek olyan emberektől, akik hasonló tapasztalatokról számoltak be.

Amit Noah a saját ezoterikus történetének vélt, arról kiderült, hogy számos ember közös élménye. Ezek az emberek mind azt hitték, hogy csak velük történt meg ez a rejtélyes és szokatlan dolog. Megosztották velem az elvesztett testvérekről, a később kiderült titkokról szóló történeteiket, és elmondták, hogyan bukkantak fel ezek a titkok a gondolataik között. Többen is leírták, milyen volt rájönni, hogy az ikertestvérük a születésükkor meghalt, és hogy ez a trauma milyen hatást gyakorolt az életükre.

A titkos valóság és annak az elmében való leképeződése közötti véletlen egybeesés gyakran észszerűtlennek, időnként pedig nehezen hihetőnek tűnt. Minden levélírónál erőteljes kapcsolat mutatkozott a múlt és jelen, az eleinte megmagyarázhatatlan érzés és a családi trauma között. A legtöbben nem találtak magyarázatot a furcsa szinkronicitásra a családi titkok és aközött, ahogyan a lelkük és a testük reagált a tényekre, amelyeknek nem voltak tudatában.

Egy férfi, akit itt Benjaminnak fogok nevezni, arról számolt be, hogy gyerekkorában éveken át azt álmodta, hogy a föld alá temetik. Ilyenkor felriadt az éjszaka közepén, és azt mondta a szüleinek, fél elaludni, mert nem kap levegőt. A szülei remélték, hogy majd kinövi a rémálmokat, de azok valójában csak súlyosbodtak az idővel, és Benjamin tizenhárom éves korára klausztrofóbiás lett. Senki sem értette, mi okozza ezt a félelmét.

Benjamin mindig is tudta, hogy az anyja családját megölték a holokauszt során. Tudta, hogy az anyjának nincsenek szülei, nagyszülei vagy más rokonai, hogy kiskorú túlélőként került az Egyesült Államokba, és hogy tizenhat éves korában ismerte meg a későbbi férjét. Benjamin már a negyvenes éveiben járt, amikor kiderült, hogyan halt meg a nagyapja: élve temették el. A szülei nem voltak tisztában az érzelmi örökségük jellegzetességeivel, és soha nem hozták összefüggésbe a fiuk rémálmait és egyéb tüneteit a család traumatikus múltjával.

A pszichológus kutatókat mindig is foglalkoztatta, hogy az emberek a tudatos elmén túl is kapcsolatban állhatnak, és nonverbális jelek segítségével is kommunikálhatnak egymással. A tömegkultúrával ellentétben a pszichológusok nem mágikus gondolkodásnak vagy természetfeletti jelenségnek tudják be ezt a képességet, hanem egy alapvető dolognak: a tudattalannak.

A tudattalan kommunikáció lényege, hogy egy személy a tudatot megkerülve képes kapcsolatot teremteni egy másikkal, és ez a kommunikáció egyik fél részéről sem szándékos vagy tudatos. Ennek mélyreható következményei vannak: arra utal, hogy olyan módokon is kapcsolódunk egymáshoz, amelyeket sem teljesen felismerni, sem szabályozni nem tudunk, és valójában több ismeretünk van egymásról, mint amennyivel tudatosan tisztában vagyunk.

A fenti cikk Galit Atlas Érzelmi örökség című könyvének szerkesztett részlete. A neves pszichoanalitikus könyve saját életútján és páciensei történetein keresztül mutatja be, hogyan következnek a hibás döntéseink. Ugyanakkor abban is segít, hogy tudatosítsuk és feloldjuk ezeket.