Az imposztorszindróma az a mély meggyőződés, hogy csalárd módon olyannak állítjuk be magunkat, amilyenek nem vagyunk, és úgy hisszük, nem vagyunk olyan jók, mint amilyennek mások gondolnak.

A szindróma nem csupán a törekvő, sikeres karrieristákat érinti. Számos változata létezik a magát rossz szülőnek érző anyukától a nem „eléggé férfias” apukán és a nem elég népszerű srácon keresztül a mélyen vallásos emberig, akinek meggyőződése, hogy nem elég jó Isten számára.

A közösségi oldalak használata számos előnnyel jár, ám komoly hátulütői is vannak. Például többféleképpen hozzájárulhat az imposztorszindróma kialakulásához.

Megszerkesztett boldogság

Az a gond a közösségi oldalakkal, hogy ezeken a felületeken csak azt látjuk, milyen eredményekkel büszkélkedhetnek mások, milyen csodák esnek meg velük, és mennyire boldog az életük. A bajokról, a nehézségekről és a hétköznapi dolgokról szó sem esik. Friss kutatási eredmények bizonyítják, hogy a rendszeres Facebook-felhasználók úgy gondolják, mások sokkal boldogabbak és sikeresebbek náluk.

A közösségi oldalakon igyekszünk figyelemre méltónak, különlegesnek láttatni magunkat, ezért ami a sikert illeti, egyre magasabbra kerül a léc. Szinte megszállottan posztolunk saját eredményeinkről, vagy gyermekeink teljesítményével dicsekszünk, miközben egyre inkább úgy tűnik, átlagos nem létezik, az átlag alattiról már nem is beszélve.

Azonban nem lehet mindenki kivételes, főleg nem állandóan. Így hát csak bámuljuk mások különlegességét, közben pedig kevésnek érezzük magunkat. Az imposztorszindróma persze többről szól, mint a „szimpla” meg nem felelésről. Egyfajta hamisságérzetet jelent, és ez az érzés a legmagabiztosabbnak látszó posztolókat is éppúgy kínozza, mint követőiket. Ha nem jobban.

Ugyanis minden egyes dicsekvő, magamutogató posztra legalább száz szerényebb, ám soha meg nem születő bejegyzés jutna. A posztolók nagy gonddal igyekeznek fenntartani saját tökéletességük látszatát, miközben mélyen, legbelül tudják, hogy nem ez a valóság. A kutatók azt találták, hogy a Facebook-felhasználókat nemcsak az nyomasztja, ha másokkal hasonlítják össze magukat, de az is, ha saját profiljukkal.

Ha valóságuk nem felel meg a profiljukon mutatott csillámporos, digitális illúziónak, csalónak érzik magukat. És talán teljes joggal. Hiszen valóban hamis, megszerkesztett boldogságról posztolnak azért, hogy elhitessék másokkal, hogy az életük igazán irigylésre méltó. Ők maguk persze tudják, mi a valóság, és előkúsznak az imposztorérzések.

Essena O’Neill egykori Instagram-sztár azok egyike, akik észrevették a csillogó felszín és a valóság közötti bántó különbséget. Essena 18 éves korára, 2015-re már több mint 600 ezer követővel büszkélkedhetett az Instagramon, ám minden profilját törölte, miután nyilvánosan bevallotta, hogy minden, „posztolásra érdemes”, abszolút tökéletességet sugárzó kép órákig tartó munka eredménye, és a folyamatos tettetés mennyire boldogtalanná teszi.

Titkolt erőfeszítés

A közösségi médiában szinte kereskedelmi márkaként mutatjuk be és reklámozzuk önmagunkat. Eredményeinket, sikereinket szívesen közhírré tesszük, ám az odáig vezető kemény munkát, a sok erőfeszítést már kevésbé. Csak azt látjuk, milyen csodás mesterművet alkotott egy barátunk, azt viszont nem, ahogyan legalább tizenkétszer csalódottan feladta, majd újrakezdte.

Így aztán, ha alkotásra adjuk a fejünket, és az első próbálkozás nem jár rögtön fantasztikus eredménnyel, inkább feladjuk, hiszen sosem lehetünk olyan jók, mint Facebook-ismerősünk.

Túl széles összehasonlítási alap

Természetes késztetésünk, hogy magunkat és másokat összevetve időről időre felmérjük, hol tartunk, mit értünk el az életben. Ezt a jelenséget írta le és nevezte Leon Festinger pszichológus a társas összehasonlítás elméletének az 1950-es években.

A társas összehasonlítás kielégíti kapcsolódási igényünket (hogy társas kapcsolatokat hozzunk létre és tartsunk fenn), szerepet játszik önmagunk értékelésében (amikor megítéljük, jól cselekszünk-e), segít a döntéshozatalban (amikor kikérjük mások véleményét), vagy inspiráló lehet (amikor például mások otthonát látva felújítási ötletünk támad).

Az internet kora előtt az emberek olyanok között élték le az életüket, akikkel felnőttek, olyan közösségekben, melyeknek tagjai hasonlóan éltek. Szomszédaiknak nagyjából olyan házuk volt, mint az övék, és családi életük is hasonlított egymáshoz. A gyerekek valószínűleg ugyanabba az iskolába jártak, a felnőttek ugyanazokon a munkahelyeken dolgoztak. Akkoriban a társas összehasonlítás alapja jobbára a hasonlóság volt. Az emberek persze nem voltak naivak, tisztában voltak a társadalmi különbségekkel, de az összehasonlítási alap elég homályos volt.

Napjaink tapasztalata gyökeresen más. A Facebook, a Twitter és az Instagram a mai generációk számára olyan széles összehasonlítási alapot kínál, ami korábban elképzelhetetlen volt. Látszólag nemcsak az egyre szaporodó celebeket, de barátainkat, ismerőseinket és kollégáinkat is láthatjuk, akik valami oknál fogva mind gazdagabbak, szerencsésebbek nálunk. A múltban még arra sem volt esély, hogy véletlenül összefussunk ilyen emberekkel, most viszont az egész életük folyamatosan az orrunk előtt zajlik. Túl sok olyan embert „ismerünk”, akinek az életét sajátunkkal összevetve alulmaradunk.

A kutatások szerint az emberek mintegy 88 százaléka rendszeresen a Facebook alapján tesz összehasonlításokat, és az így nyilatkozók 98 százaléka a „felfelé történő összehasonlítással” él. Ez az a jelenség, amikor olyanokkal vetjük össze magunkat, akik bizonyos szempontból „jobbak”, „többek” nálunk. Ezzel szemben a „lefelé történő összehasonlításkor” azokat figyeljük, akik véleményünk szerint „kevesebbek”, „rosszabbak”, mint mi. Akár egészen elégedettek is lehetünk szerény kis sikereinkkel, ám a közösségi média sztárjainak eredményeivel összevetve mindez máris jelentéktelennek tűnik. Eredményeinket önbecsapásnak, magunkat pedig imposztornak érezzük, aki csak tetteti, hogy sikeres.

Azonnali társas összehasonlítás

A közösségi médiában egyszerűen nincs menekvés a társas összehasonlítás elől. Mindenhol a nyomunkban van. Hacsak nem töröljük magunkat, mások eredményeit, emlékezetes pillanatait folyamatosan, megállás nélkül nyomják le a torkunkon. A társas összehasonlításnak ez az állandósult csepegtetése sokkal kártékonyabb annál, mint amit elődeink megtapasztaltak. Ők még megtehették, hogy a reggeli lapban elolvastak ezt-azt a hírességek életéről, majd folytatták szépen a maguk életét.

Manapság viszont nincs szünet, mert állandóan online vagyunk, és frissül a hírfolyamunk. Kutatások szerint átlagosan minden tizenkettedik percben megnézzük a telefonunkat, sőt a 35 év alattiak esetében ez 8,6 perc.

Lájkvadászat

HVG Könyvek

A közösségi média változatos eszközökkel ösztönöz arra, hogy véleményünkre, látásmódunkra vagy életstílusunkra visszaigazolást keressünk. A visszaigazolás ráadásul a posztjainkra kapott lájkok vagy megosztások számában mérhető is. A kevés visszaigazolás nemcsak rontja az önbecsülést, de kutatások igazolják, hogy az alacsony önbecsüléssel rendelkezőkre negatívabb hatású a posztjukra kapott kevesebb lájk. Ez tehát egy ördögi kör, és minél kevesebb lesz az önbecsülésünk, annál fogékonyabbakká válunk az imposztorszindrómára.

A kapott visszaigazolás mértékét ráadásul számszerűsíteni is tudjuk úgy, ahogyan arra a közösségi média megjelenése előtt soha nem volt lehetőség. Nem csupán közösségi hálónk méretét vagy a posztjainkra kapott lájkok, megosztások és kommentek számát követhetjük, hanem azt is, mások hogyan állnak ezen a téren. Az elismertség és a siker új mércéje: minél több ilyen „virtuális” elismerést zsebelünk be, annál népszerűbbnek, sikeresebbnek számítunk (vagy ezek hiányában szerencsétlennek másokhoz képest).

A fenti cikk Sandi Mann Miért érzem magam kevésnek? című könyvének szerkesztett részlete. A kötet pszichoterapeuta szerzője praxisából merítve járja körül az imposztorszindróma lehetséges okait a családi háttértől a közösségi médián át a növekvő iskolai terhelésig, így segít megérteni és leküzdeni a jelenséget. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.