A tizenkilenc éves, zsidó származású, szlovák Rudolf Vrba Auschwitzban rabként szembesült a kegyetlenkedésekkel. Társával, Alfred Wetzlerrel hónapokig készültek, hogy megvalósítsák a lehetetlent: megszökni a náci katonák által szigorúan őrzött táborból, hogy beszámoljanak a világnak a rémtettekről.

Küldetésük végül sikerrel járt, és vallomásuk Vrba–Wetzler-jelentésként, avagy Auschwitz-jegyzőkönyvként vált ismertté. Hatására világszerte vezető politikusok követelték a táborokba tartó vonatok leállítását. Így a két fiatal hősiessége több mint százezer, főképp magyar származású zsidót mentett meg a deportálástól.

Történetüknek Steve Sheinkin állított emléket A lehetetlen szökés című könyvben. Az alábbiakban ebből szemlézünk egy részletet.

A vallomás

A nehézség az volt, hogy az emberek higgyenek nekik. Rudiék vonattal utaztak Žilinába, hogy a városban maradt zsidó vezetőkkel találkozzanak. A szlovák zsidó lakosságnak nagyjából a kétharmadát még 1942-ben deportálták. 25 ezernél kevesebb zsidó állampolgár maradt az országban, részben munkatáborokban, részben kormányzati mentességgel, mert a munkájukat fontosnak ítélték.

A helyi zsidó tanács tagjai az irodájukban fogadták a szökevényeket. Hallottak híreszteléseket az Auschwitzban uralkodó rettenetes körülményekről, de első kézből még soha nem értesültek az ottani tömeggyilkosságokról. Abba a reménybe kapaszkodtak, hogy az „áttelepített” emberek még mindig élnek. Arra kérték Rudit és Fredet, hogy külön-külön tegyenek vallomást, nehogy befolyásolják egymást.

Rudi egy alagsori, üres szobában ült le a tanács tagjaival. Először vázlatos rajzokat készített a táborról. Majd hat órán át diktált, elmondott mindent az emberekről, akiket teherautón vittek a krematóriumokba; beszámolt az új vasútvonalról, amely egyenesen a gázkamrákba vezet, és hogy mennyire sürgős lenne figyelmeztetni a világot arról, amit Hitler a magyar zsidókkal tenni szándékozik. Egy másik helyiségben Fred Wetzler pontosan ugyanezt tette.

Az auschwitzi halálgyárról ez volt szemtanúk első, részletes beszámolója, amely eljutott a külvilágba. A zsidó vezetők megígérték, hogy mindezt írásba foglalják, sokszorosítják, és továbbítják európai és tengerentúli kapcsolataiknak. Rudi megkönnyebbülten dőlt hátra a székén: megszabadult a vállát nyomó rettenetes tehertől.

„Valóságos fizikai ütés erejével sújtott le rám a megkönnyebbülés. Teljesítettem a küldetésemet.”

– mesélte erről a pillanatról.

Vajon milyen hatással jár a vallomásuk? Hány életet menthetnek meg? Rudiéknak fogalmuk sem volt róla. Azt viszont tudták, hogy a nácik szemében továbbra is szökevények. Új ruhában, hamis papírokkal, amelyeket a žilinai zsidó vezetőktől kaptak, elutaztak a Tátrába, egy kelet-szlovákiai kisvárosba, ahol eljátszották, hogy egyszerű diákok, akik a nyári szünetben ott töltik a vakációt.

A Vrba–Wetzler-jelentés

Oké. Gyerünk! – Dwight Eisenhower tábornok ezekkel a szavakkal indította el 1944. június 6-án a történelem legnagyobb partraszállási hadműveletét. Több mint 150 ezer amerikai, brit, kanadai és más szövetséges katona kelt át a La Manche csatornán a nácik által megszállt Franciaország északnyugati partjai felé. Másnap korán reggel – a D-napon – a katonák megrohamozták a megerősített partvonalat, és felküzdötték magukat a partig.

Ez újabb jelentős fordulópont volt a második világháború történetében. A tengelyhatalmak végre áttörték Hitler európai erődítményeinek nyugati falait. Augusztusban a szövetségesek felszabadították Párizst, és folytatták az előrenyomulást Németország irányába. Mindeközben a Vörös Hadsereg egyenesen Berlin felé tartott.

Fogyatkozó erőforrásaikat azonban a nácik még ekkor is, miközben a birodalmuk összeomlott, tömeggyilkosságokra használták, és rohamtempóban deportálták a magyar zsidóságot Auschwitzba. A transzportokat a szlovák nép előtt nem lehetett eltitkolni, hiszen a hosszú, zsúfolt vonatok Szlovákián keresztül tartottak észak felé, a megszállt Lengyelországba. Rudi hallott a vonatokról. Pontosan tudta, hol ér véget az utazás.

Miért szöktem meg? Mi értelme volt? – dühöngött kínjában. Nem tudhatta, hogy az ő és Fred tanúvallomása Auschwitzról útnak indult. Bár lassan, de haladt előre. A dokumentum, amely a történelemben a Vrba–Wetzler-jelentés, avagy Auschwitz-jegyzőkönyv címen vált híressé, 1944. június közepén érkezett meg Svájcba.

A BBC részleteket adott le belőle a rádióban, és a szökött foglyok megdöbbentő vallomásáról cikkek kezdtek megjelenni a brit és amerikai újságokban. A The New York Times olyan részleteket közölt a nácik auschwitzi kegyetlenkedéseiről, amelyek egyértelműen Filip Müllertől származtak:

„A foglyokat kis helyiségekbe vezették, és megparancsolták, hogy vetkőzzenek le fürdéshez. Aztán ciángázt vezettek be, amely három-öt percen belül halált okozott.”

Franklin Roosevelt amerikai elnök személyesen fordult Horthy Miklós magyar kormányzóhoz, hogy állíttassa le a magyar zsidók deportálását. Ugyanez a kérés érkezett Horthyhoz a brit kormánytól, Gusztáv svéd királytól, a Vöröskereszt nemzetközi bizottságától és XII. Piusz pápától Rómából.

Július 2-án az amerikaiak olajfinomítókat és vasútvonalakat bombáztak Budapesten. Horthy úgy értelmezte, hogy a bombázások és Roosevelt fenyegetése között kapcsolat áll fenn. Valójában a bombázás egy nagyobb hadművelet része volt a tengelyhatalmak energiaforrásainak és közlekedésének meggyengítésére.

Horthy ugyanakkor kellemetlenül érezte magát. Akkor csatlakozott Hitlerhez, amikor a németek nyerésre álltak. De most Hitler az összeomlás szélére jutott, és Horthy tudta, hogy jelenleg a szövetségesektől több a félnivalója. Július 7-én kiadta a parancsot, hogy állítsák le a magyar zsidók deportálását. A náciknak nem volt elég erőforrásuk, hogy magyar segítség nélkül folytassák a deportálásokat. Csakhogy a történet itt nem ért véget.

“Mi lenne, ha megtudná, hol voltam?”

Több mint négyszázezer magyar zsidót már deportáltak Auschwitzba. Egy kis százalékukat munkára osztották be, de a férfiak, nők és gyermekek nagy többségét gázkamrákban gyilkolták meg. Ugyanakkor több mint kétszázezer zsidó maradt Magyarországon. Nagy részben Rudolf Vrba és Alfred Wetzler szökésének és tanúvallomásának köszönhetően ők, akiket Auschwitzba akartak küldeni, még éltek.

Martin Gilbert brit történész később ezt írta:

„A II. világháborúban egyetlen más cselekedet sem mentett meg ennyi zsidót attól a sorstól, amelyet Hitler és az SS szánt nekik.”

Rudi és Fred csak sokkal később értesült hősies tettük következményeiről. Eljátszották a vakációzó diákokat Kelet-Szlovákiában, kávézókban söröztek, flörtöltek a helyi lányokkal, kirándultak a hegyekben – de nem érezték jól magukat. Nem tudtak nem gondolni arra, hogy két éven át szakadatlan rettegésben éltek, hogy mindig csak a következő percet próbálták túlélni.

Rudi érezte, hogy megfeszül, valahányszor egyenruhás embert lát. Amikor sűrű fekete haja újra kinőtt, hajat vágatni borbélyhoz ment – és kis híján belefutott egy SS-tiszt karjaiba a bejáratnál. A tiszt összeütötte a bokáját, és mosolygott: – Csak ön után, uram.

A lehetetlen szökés

HVG Könyvek

Rudi köszönetképpen kurtán biccentett. Leült az egyik borbélyszékbe, a náci a mellette lévőbe. Miközben a borbélyok dolgoztak, a náci cigarettával kínálta Rudit, sőt meg is gyújtott neki egyet, és néhány barátságos mondatot mondott szlovákul. Rudi egész idő alatt erre gondolt: Mi lenne, ha megtudná, hol voltam? Mennyire viselkedne másképp ez a látszólag kedves, normális ember Auschwitz szögesdrótjain belül?

„Sokszor gondoltunk arra, hogy lehetünk-e még újra boldogok valaha – írta le később Rudi, hogy mit éreztek azon a nyáron. – Ezekben a komor pillanatokban attól tartottunk, hogy talán soha többet nem leszünk képesek normális életet élni.”

A fenti cikk Steve Sheinkin A lehetetlen szökés című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.