Glennon Doyle Felszabadultan című könye bensőséges memoár és egyben kiáltvány minden nő számára. Történetét olvasva elkezdhetünk bízni magunkban annyira, hogy képesek legyünk határokat húzni, megbékéljünk a testünkkel, tiszteljük a dühünket és a szívfájdalmunkat, és felvállaljuk legmélyebb ösztöneinket. Az alábbiakban ebből a könyvből közlünk egy szerkesztett részletet.

Versek

Amikor a fiam, Chase kicsi volt, rendszeresen a konyhaasztalnál találtuk: világtérképeket rajzolt, és listákat írt a Föld összes országáról és fővárosukról. Egész délutánokat töltött a saját dalszövegeinek írásával, és úgy szedtük össze utána a lakásban az itt is, ott is elhagyott versikéket.

Amikor tizenhárom lett, mobiltelefont vettünk neki, mert nagyon szeretett volna már egyet. Azután lassan figyeltük, ahogy a fiunk elhalványul. Már nem rajzolt térképeket, nem olvasott, nem írt, és többé nem találtunk verseket a házban. Amikor velünk volt, akkor is éreztem, hogy ott szeretne lenni. A távolban járt, amikor nem a telefonját bámulta.

Csak lézengett közöttünk. A tekintete megváltozott. Tompább lett és elnehezült. Régen az ő szeménél csillogóbbat sosem láttam, azután egy napon eltűnt a csillogás. Chase a telefonjában olyan helyre lelt, ahol könnyebb létezni, mint a saját bőrében. Ez tragikus, mert a saját bőrünk viszketegségében fedezzük fel önmagunkat.

Amikor unatkozunk, feltesszük a kérdést: mihez akarunk kezdeni önmagunkkal? Az unalom bizonyos dolgok felé terel minket: ott a papír és a ceruza, a gitár, az erdő a kert végében, a futball-labda. A pillanat, amikor nem tudunk mit kezdeni magunkkal, egyben az a pillanat, amikor megleljük önmagunkat. Rögtön a viszketős unalom után jön az önfelfedezés. De ehhez elég ideig kell kitartóan unatkoznunk.

A szülőket sok minden aggasztja a telefonokkal és a gyerekekkel kapcsolatban. Aggódunk, hogy a gyerekeket igazi kapcsolódás nélkül neveljük, filterezett koncepciókat kapnak arról, mit jelent embernek lenni, és hogy a szexet árucikknek lehet tekinteni. De én amiatt aggódom a leginkább, hogy amint mobilt adunk a gyerekeinknek, megfosztjuk őket az unalomtól.

Ennek eredményeként olyan írók nemzedékét neveljük fel, akik sosem kezdenek el írni, művészeket, akik sosem kezdenek el rajzolni, szakácsokat, akik sosem fognak szétpakolni a konyhában, sportolókat, akik sosem fogják a falnak rúgni a labdát, zenészeket, akik sosem fogják kézbe venni a nagynénjük gitárját, hogy pengessenek rajta egy kicsit.

Egyszer elbeszélgettem egy Szilícium-völgyben dolgozó fejessel, aki központi szerepet játszott a mobiltelefonok megalkotásában és elterjesztésében. Megkérdeztem, az ő gyerekei mennyi idősen kaptak telefont. A nő felkacagott, és azt mondta:

– Ó, a gyerekeimnek nincs telefonja.

– Ah… – csak ennyit tudtam kinyögni. Na ja, nehogy a gyerekeid a saját cuccodtól tépjenek be.

A telefonok megalkotói kreatív emberek, és azt szeretnék, ha a gyerekeikből alkotók, nem csupán fogyasztók lennének. Nem azt akarják, hogy a gyerekeik odakint keressék, hanem azt, hogy odabent találják meg önmagukat. Tudják, hogy a telefonokat arra tervezték, hogy függjünk a külső élettől, és ha sosem fordulunk befelé, akkor sosem leszünk azok, akiknek eredetileg születtünk.

A párommal rengeteget beszélgettünk Chase lassú halványulásáról, de semmit sem tettünk ellene. A zsigereimben tudtam, hogy Chase kezd mobilfüggő lenni, és ez megakasztja a fejlődését, és megzavarja a békéjét. De attól féltem, ha elveszem tőle a telefont, akkor lemarad és kimarad.

Még újabb két évbe telt, mire felismertem, borzalmas ürügy egy szülőnek a különbözéstől való félelem arra, hogy ne tegye azt, amit a gyereke érdekében meg kellene tennie. Amikor Chase elsőéves lett a középiskolában, elhívtam sétálni, és azt mondtam:

– Sok hibát követek el a nevelésedben. De csak visszatekintve látom meg, hogy hiba volt. Sosem hoztam téged érintő döntést úgy, hogy közben tudtam, hogy neked nem jó. Egészen mostanáig. Tudom, hogy most nem foglalkozom veled úgy, ahogy kellene… hagyom, hogy a telefon az életed része legyen. Tudom, hogy ha elvenném tőled, megint elégedettebb lennél. Jelen lennél. Lehet, hogy kevesebbet érintkeznél a társaiddal, de több valódi kapcsolódásod lenne a barátaiddal. Valószínűleg megint elkezdenél olvasni, a csodás agyadban és a szívedben élnél, nem pedig a virtuális világban.

Mély levegőt vettem.

– Tudom én. Azt is tudom, mit kell tennem érted, és mégsem teszem. Szerintem azért, mert az összes barátodnak van mobilja, és nem akarom, hogy másmilyen legyél. No igen… A híres „de mindenki ezt csinálja” ürügy. De azután eszembe jut, mennyire nem ritka, hogy olyan dolgokat teszünk, amiről később kiderül, hogy függőséget okoznak, és halálosak. Mint például a dohányzás: pár évtizede még mindenki bagózott.

Chase egy darabig hallgatott. Csak lépdeltünk egymás mellett. Azután megszólalt:

– Azt olvastam, hogy a gyerekek egyre depressziósabbak és feszültebbek a mobil miatt. Azt is írták, hogy már beszélgetni sem tudunk egymással rendesen. Mostanában magamon is észreveszem. Azt is olvastam, hogy Ed Sheeran megszabadult a mobiljától. Azt mondta, alkotni akar, nem pedig azt nézni, ahogy mások alkotnak, és a világot a saját szemén, nem pedig egy képernyőn át szeretné látni. Azt hiszem, valószínűleg boldogabb lennék a mobilom nélkül. Néha úgy érzem, muszáj megnéznem, mintha irányítana. Olyan, mint egy állás, amit nem is akarok, vagy nem fizetnek érte, vagy valami ilyesmi.

Glennon Doyle: Felszabadultan

HVG Könyvek

Gyerekeim végül úgy döntöttek, otthagyják a közösségi médiát, és csak üzenetküldésre használják a telefonjukat. Megvárjuk a középiskolát, mielőtt Amma mobilt kapna. Nem akarunk állást adni neki, míg ilyen fiatal. Az unalom ajándékát akarjuk megadni neki, hogy felfedezhesse, ki is ő valójában, mielőtt megtanulná, a világ milyenné akarja formálni. Arra jutottunk, hogy szülőként nem az a feladtunk, hogy a boldogságát biztosítjuk. Az a feladatunk, hogy biztosítsuk az emberi mivoltát.

A fenti cikk a Felszabadultan című könyv szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.