Vlagyimir Andrejenkov Nincs benne harag © Műértő

A szocialista realizmus követelményeivel szembehelyezkedő, a maguk útját járó és új áramlatok iránt nyitott művészek sorsa nagyon különbözően alakult a Szovjetunióban. Külföldön azok váltak hamarabb ismertté - így Ilja Kabakov -, akik önként vagy kényszerűségből emigrációba vonultak. Azokra, akik maradtak - mint például Marlen Spindler -, sokszor nehéz sors, a hatalommal való szinte örökös konfrontáció várt (Műértő, 2006. május). De voltak „szelíd lázadók” is; olyanok, akik csendben, szinte titokban, a nyilvánosságról eleve lemondva dolgoztak, s akiknek képei a gorbacsovi peresztrojkáig el sem hagyták a műtermeket, ahol megszülettek. Sőt a kellemetlenségeket kerülendő, alkotóik még ott is a fal felé fordították őket, ha látogatót vártak. Így tett évtizedekig Vlagyimir Andrejenkov is, pedig számára némi védettséget biztosított, hogy hosszabb ideig vezető tisztséget töltött be a hivatalos Képzőművész Szövetségben. Igazi életműve azonban a közelmúltig rejtve maradt a nyilvánosság elől, s csak néhány művészettörténész és lelkes galéria elszántságának köszönhető, hogy a kilencvenes évektől kezdve mindinkább az érdeklődés homlokterébe került.

Az említett zürichi kiállítás megnyitóján hosszas unszolásra Andrejenkov is a mikrofonhoz lépett, de az ilyenkor szokásos tiszteletkörök után csak ennyit mondott: „Én ritkán nézek tévét, de ha mégis, akkor az az első dolgom, hogy leveszem a hangot. Ha az, amit látok, nem győz meg az alkotó mondanivalójáról, a szöveg sem javít a helyzeten. Ha jól dolgoztam, önök is érteni fogják a képeimet szöveg nélkül.”

Műértő: Bár munkái már sok külföldi tárlaton szerepeltek, ez az első nagyszabású életmű-kiállítása Oroszország határain kívül. Ráadásul egy olyan országban, ahol a konstruktivista festészetnek, amellyel az ön alkotásai is a leginkább rokoníthatók, gazdag hagyományai vannak. Gondolom, ez azért egyfajta elégtételt is jelent a több évtizedes csönd után.

Vörös függőleges, 2002 Formalistának nevezték © Műértő

Vlagyimir Andrejenkov: A dolgok logikájából tényleg ez következne, de higgye el, számomra más dolgok sokkal fontosabbak. Én már régóta, egészen pontosan 1990 óta boldog ember vagyok. Ekkor mentem nyugdíjba, ami megszabadított minden addigi kötöttségtől. Tudtam, hogy a nyugdíjból, ha szerényen is, de meg tudok élni, és a műtermembe belépve azt is láttam, hogy van annyi vásznam, ecsetem és festékem, ami kitart életem végéig. Azóta semmi más dolgom nincs, mint keresni a választ az engem évtizedek óta foglalkoztató kérdésekre, s ha találok valamit, azt ma már szerencsére nem kell titkolnom.

Műértő: Ezekre a kérdésekre még visszatérünk, de nézzük előbb a kezdeteket! Ön éppen a II. világháború éveiben volt iskolás. Hogyan fordult érdeklődése a képzőművészet felé?

V.A.: Furcsa módon éppen a háborúnak köszönhetően: 1942-ben arra a baskíriai településre evakuáltak bennünket, ahová ideiglenesen egy moszkvai művészeti iskola is költözött. Itt láttam a mezőn rajzolni az egyik tanárt, akinek feltűnt, milyen áhítattal figyelem, és megkért, rajzoljak neki valamit. A rajzokat látva azonnal meghívott az iskolájába, és ezzel tulajdonképpen el is dőlt a sorsom. Később nagy nehezen sikerült eljutnom Moszkvába, ahol aztán bekerültem a Szurikov Művészeti Főiskolára. Kezdetben nagyon elkeseredtem, hogy nem a festő, hanem „csak” a grafika szakra vettek fel, később azonban jó hasznát láttam ennek. A szak épülete elég messze volt a főiskola központjától, s mivel nem volt a főnökség szeme előtt, itt szabadabb volt a légkör. És nem mellékesen alaposan megtanultam a különböző grafikai technikákat.

Műértő: Elég nagy volt a távolság a főnökségtől ahhoz is, hogy megkímélje a konfliktusoktól?

V.A.: A felsőbb évfolyamokon már nem. Mindinkább azt kezdtük érezni, hogy amit tanulunk, már nem elég a valósághoz való viszonyunk adekvát kifejezésére. Ha egy beállított kompozíciót kellett ábrázolnunk, én mindig úgy festettem, ahogy azt szerintem be kellett volna állítani. Majdnem kirúgtak, és később a diplomamunkámat is visszadobták. Második nekifutásra egy illusztrációt adtam be Majakovszkij Lenin című poémájához. Ennek sikere volt, kiállításokra is vitték, de én belebetegedtem. A főiskola után főleg könyvillusztrálással foglalkoztam, s bár festészetem formalistának bélyegezték, a könyveimmel hamarosan felvettek a Képzőművész Szövetségbe. Innentől kezdve kettős életet éltem: időm egy részében könyveket illusztráltam, hogy megéljek, egyébként pedig visszavonultam a műtermembe, és festettem. Persze minden remény nélkül arra, hogy a képeim valaha is közönség elé kerüljenek. A könyvillusztrálásban egyébként az volt a jó, hogy itt bocsánatosabb bűn volt elszakadni a szocialista realizmustól. Az viszont rettenetesen fárasztó volt, hogy mire egy könyv megjelenhetett, legalább húsz embernek kellett rábólintania, s mindig akadt közöttük néhány, aki belekötött valamibe.

Műértő: Amikor végzett, épp enyhült valamit az ideológiai szigor, de aztán csakhamar kemény idők következtek. Sokan kerültek a „tiltott” kategóriába, s számukra a nyilvánosságot csak „underground” tárlatok jelenthették. Ön is részt vett ezeken?

V.A.: Nem, több okból sem. Egyrészt ekkor még az elején jártam egy útnak, nem éreztem, hogy műveim feltétlen érettek már a közönség ítéletére. De az igazat megvallva nem is gondoltam azt, hogy ezekkel a kiállításokkal el lehet érni valamit.

Műértő: Ilyen körülmények között hogyan tudták figyelemmel kísérni, milyen folyamatok zajlanak a művészet világában a határokon túl?

V.A.: Természetesen nem könnyen, bár az ön által említett átmeneti enyhülés idején egészen jó kiállítások is voltak Moszkvában külföldi mesterek műveiből, többek között azokból is, amelyek hadizsákmányként kerültek az országba. Rövid időre a tízes-húszas évek nagy orosz konstruktivista művészeinek munkáit is elővették a raktárakból. Később rosszabbra fordult a helyzet, de valami haszna még ennek is volt: sok mindenre magunktól kellett rájönnünk, amit nemzetközi kitekintéssel gyorsabban átvehettünk volna. Így lassabban haladtunk, de később talán biztosabb alapokra tudtunk építeni. Egyébként, bármennyire el is voltunk zárva, a világ azért tudott rólunk. Engem például már a hetvenes évek elején meglátogatott Richard Paul Lohse, az ismert svájci konstruktivista festő, és nagy öröm volt számomra látni, milyen hasonlóan gondolkodunk a művészetről.

Műértő: Egész pályájának áttekintésére aligha vállalkozhatunk egy interjú keretei között, ezért inkább arra kérem, emeljen ki munkásságából egy olyan időszakot, amely visszatekintve is különösen izgalmasnak tűnik, és amelynek kérdései ma is foglalkoztatják.

V.A.: Talán a hetvenes éveket említeném, amikor az engem leginkább érdeklő kérdés a vízszintes és függőleges vonalak kereszteződése, az ily módon létrehozott terek dinamikája volt. E kereszteződésben van valami titokzatos, ami összefügg az ember univerzumhoz tartozásának átélésével. Nyilvánvaló, hogy a függőleges a világmindenségbe törekvés szimbóluma, míg a vízszintes a „földhöz kötés”. A kettő kombinációja, a kereszt egyidejűleg jelképezi testünk földhözkötöttségét és szellemünk törekvését a mindenség felé. Később tettem egy - talán nem túl sikeres, de számomra mégis tanulságos - kitérőt egyfajta korlátozott figuralitás felé, majd a nyolcvanas évektől visszatértem a vízszintesek és függőlegesek által határolt terekhez. Valamiféle egyensúlyt hoztam létre ezekből a vonalakból, de csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ez a nyugodt egyensúly nem tükrözi a belső énemet. A képek statikusak voltak, hiányzott belőlük a mozgás. Ekkor „vetettem be” az átlókat, melyek a vízszintesekkel és függőlegesekkel bezárt szögük függvényében egészen újfajta kompozíciókat hoztak létre.

Műértő: Munkáit végignézve jól érzékelhető, hogy egy-egy kérdés évtizedeken át visszatérően foglalkoztatja.

V.A.: Ennek az is az oka, hogy sok gondolatot, amelyet a hatvanas-nyolcvanas években vázlatszerűen rögzítettem, akkoriban nem volt időm kibontani. Ezekhez most tudok visszatérni, és ezt nagy örömmel teszem, feltéve persze, hogy az adott gondolat még most is aktuálisnak tűnik. Ilyen esetekben láthat két évszámot, mondjuk 1974-et és 2000-et dátumként a képeimen. Ha egy komponista fiatal korában ír egy dallamot hegedűre, és öregkorában átírja azt zongorára, a mű továbbra is réginek számít.

Műértő: Azt hiszem, a zenei hasonlata nem véletlen.

V.A.: Tényleg nem az. Nekem szinte mindenről a zene jut eszembe, sok képemet közvetlenül is zeneművek inspirálták. Számomra a szín a zene édestestvére. Ha tetszik egy kép, hallom belőle a zenét, a rossz kép viszont hallgat. Csak azt sajnálom, hogy egyetlen zeneszerszámon sem tanultam meg játszani.

Műértő: Mennyire vesz részt mostanában a művészeti életben, és mennyire van jelen a műkereskedelemben?

V.A.: Gyakorlatilag semennyire, leszámítva azt, hogy néha elmegyek egy-egy festő barátom tárlatának megnyitójára. Igazából nem is érek rá. Én nem tudok nem dolgozni, most is naponta legalább hat órát töltök a műtermemben. Ha nem dolgozhatok, szörnyű emberré válok. Szerintem Moszkvában mindmáig nem alakult ki igazi művészeti piac, minden esetlegesnek, véletlenszerűnek tűnik. Lehet persze, hogy másutt sem sokkal jobb a helyzet. A jó mű olyan, mint a jéghegy. Csak kis töredéke látszik a felszínen, az alapja, a lényege rejtve marad a felületes szemlélő előtt. S mivel a divatot javarészt az ilyen felületes szemlélők diktálják, az igazi profi művészek ma is gyakran az asztalfióknak dolgoznak. Én évtizedekig csak magamnak festettem, és ma sem a piacnak teszem. A világban most az a zürichi galéria képvisel, ahol a kiállításom volt, de nekik is csak nehezen adtam be a derekam. Néha betéved egy-egy gyűjtő a moszkvai műtermembe is azzal, hogy szeretné megvenni valamelyik festményemet. Csalódást kell okoznom nekik: ezek a művek nem eladók. Ha valaki nagyon kitartó, annak festek egy új képet. Közben látom, hogy például itt, Zürichben is milyen ára van már a festményeimnek. Akinek az üzleti siker jelenti a boldogságot, biztosan örülne ennek. Nekem, mint mondtam, az a boldogság, hogy végre nyugodtan dolgozhatok.

Műértő: És egy boldog ember hogyan foglalná össze hosszú pályafutásának legfőbb tanulságait?

V.A.: Egy ilyen hosszú pálya végül is elvezet ahhoz a felismeréshez, hogy a művészeten kívül - ami képes kiemelni az embert a jelentéktelenségből - minden más céltalan és érdektelen. Az a mód, ahogy a mai világ szállítja nekünk az információkat, elrontja az embereket. Kérgessé válunk, védőfalakkal vesszük körül magunkat, és ez negatív hatással van a zene, a festészet és a természet értelmünkkel és érzelmeinkkel történő elmélyült befogadására. A művészet feladata, hogy visszaadja az embereknek ezt a gyönyörű világot.

Emőd Péter

Az írás a Műértő c. művészeti folyóirat szeptemberi számában jelent meg.