„…tisztáztuk a múltat, helyére tettük az igazságot” – áll abban a szövegben, amelyet a magyar parlament elnöke jegyez, s amely az új alkotmány, vagy ahogyan létrehozói nevezik, az Alaptörvény díszkiadásában kapott helyet. Hogy az igazság hol volt eddig, és kik hová helyezték most, illetve hogy mi az igazság egyáltalán, arra nézvést kevés támpontot ad a szöveg. A múlttisztázás pedig e percben szobrok eltávolításából és az irodalom tankönyvek átírásából áll. Mindenesetre a szóban forgó mű egy számozott példánya fő helyen található a Hősök, királyok, szentek című kiállítás első termében, sőt a belépésnél olvasható nagyméretű eligazító felirat arról tájékoztat, hogy az egész tárlat az alkotmány tiszteletére készült. Az angol nyelvű változatban ezt már nem találtuk, a külföldi látogató tehát nem tudja pontosan, mivégre is ez a történelmi képcsarnok.

Zavarunk itt kezdődik. Amit látunk, az ugyanis nem kiállítás – a kifejezésnek abban az értelmében, amely szerint kiállítás az, amit egy művészeti intézmény a maga elképzelései alapján, önálló kurátori koncepciók szerint, más intézményekkel, a művészeti színtér szereplőivel együttműködve, saját programjába illeszkedő módon valósít meg és kommunikál. Ez itt nem az, hanem a Magyar Nemzeti Galériára kiosztott kötelező feladat. S bár a kurátorok (Bakó Zsuzsanna és Bellák Gábor) a legjobb tudásuk szerint igyekeznek valamit kihozni belőle, a végeredmény mégiscsak messze van attól, amit látogató és kritikus az intézménytől elvárna. Természetesen lehetne a XIX. századi magyar történelmi festészetről is érvényes, izgalmas tárlatot rendezni, de az nem szolgálná a házi feladat kirovóinak szándékait. Az kritikai volna, kontextusteremtő, és persze elgondolkodtató. (Éppenséggel erre is történt kísérlet az MNG-ben, de ne szaladjunk előre.) Maga az alkotmányozás is kínálna megoldásokat, hiszen a különböző alkotmányok, fontos törvényszövegek dokumentumai, létrejöttük és koruk izgalmas kiállítás alapjául szolgálhatnának (ezt mintha fel is vetné a Hősök… utolsó terme, de az ott bemutatott dokumentumok csak lógnak a levegőben), ám annak inkább a Magyar Nemzeti Múzeumban lehetne a helye.

A hatalom azonban az egykori királyi palotában akarta látni magát, a nemzeti művészet fellegvárában, történeti művek közepette. Azért, hogy az alkotmányozás folyamatát és eredményét felstilizálja és történelmi fordulatként láttassa. Azt, hogy valami történelmi jelentőségű pillanat legyen, képtelenség „felülről” elrendelni. Arról az utókor dönt. Éppen ez a probléma vetül vissza a kiállításra is, hiszen hogy kik a hősök és szentek, annak megítélése változik. Hősökből antihősök válhatnak, s a kettő egyszerre is igaz lehet. A XIX. század történelemszemléletét és ábrázolásmódját nem lehet kritika nélkül átemelni a mába, mert az eredmény egy színes képeskönyvön kívül nem ad ki semmit. Még akkor sem, ha a színvonalukban vegyes művek füzérét a Himnusz és a Szózat soraira fűzik fel – pláne, hogy a verssorok egyszer csak elfogynak a művek fölül. A sajtó meglebegtette, hogy a tárlatnak Kerényi Imre alkotmánynépszerűsítéssel megbízott színházi rendező és Rákay Philip televíziós hivatalnok volt a sugalmazója. Meglehet. S talán a színházi ember tudatalattijában ott dolgozott egy cím, Kálnoky László drámafordítás-kötetéé, a Királyok, hősök, doktorok (Magvető, 1987); a címszerkezet meglepően hasonlít is, csakhogy ami egy kötethez elég, az egy kiállításhoz édeskevés.

A történelem és annak reprezentációja egymással is vitatkozó művekben jelenik meg, de a jelenlegi hatalom nem akar polémiát, nem kíváncsi eltérő nézőpontokra. A házi feladat szerint magasztosnak kell lenni és nagyszerűnek. Itt historizálni kell. Az ásatag történelemszemlélet átsüt azon a bizonyos anyagon is, amelyet Kerényi rendelt. Túl sok szót tényleg nem érdemes azokra a munkákra vesztegetni, ámbár a kaméleon a sajtóban Munkácsy Honfoglalását is agyonnyomta. És ne feledjük, az alkotmány díszkiadásában benne vannak, méghozzá színesben, míg a régi műveket nagyrészt csupán fekete-fehér reprodukciók formájában közlik. Úgy tudni, Kerényi szeme előtt egy 1902-es album, az Ősi erény című kötet lebegett. A kínos végeredmény azonban túl azon, hogy képtelenségeket igyekszik megvalósítani (nincs olyan, hogy „a” holokauszt, vagy „a” Kádár-korszak ábrázolása egyetlen képben), mégiscsak elgondolkodtat: ahol udvartartás van, ott udvari művészet is lesz. Ez a művészet azonban még arra a célra sem alkalmas, amire készült: hogy esztétikai kulisszát teremtsen a fülkeforradalomhoz. Fölösleges a kérdés, hogy mi lett volna, ha Kerényi színvonalas művészektől rendel. Ezt a lehetőséget maga a megbízás és a válogató személye egyaránt kizárta.

Az MNG megpróbált leválni erről az anyagról. Bellák Gábor így nyilatkozott az Origónak: „Ha ez az állami mecenatúra és képzőművészeti reprezentáció, akkor ez olcsó, gyenge és didaktikus. Ennél vagy jobbat kell csinálni, vagy semmilyet.” Enyhe szavak, bár megszólalása így is bátor volt, ma ennél kevesebbért is meghurcolják a közszféra munkatársait. Ha pedig az intézménynél tartunk: az MNG-vel kapcsolatban ma adósságokról, végrehajtókról olvasni, kiállításokról már alig. Az MNG-t lépten-nyomon megalázzák, a Szépművészetibe való beolvasztás bejelentése körül az intézmény létjogosultságát, munkatársainak alapvető kompetenciáit is megkérdőjelezték. Ebben a helyzetben elismerés is lehetett volna egy reprezentatív, állami kiállítás megrendelése, ám csak újabb arculcsapás lett belőle. A recenzens pedig rosszul érzi magát attól, hogy ha ezt megírja, megint csak a szakadék felé taszít egyet az MNG-n.

Hanem történt mégis egy fordulattal felérő fejlemény a Hősök… ügyében. Amire fent céloztam, az a bizonyos kísérlet. Széljegyzetek címmel, Bakos Katalin elgondolása alapján kiegészítések, kommentek jelentek meg – szó szerint – a kiállítás margóján: művek a művek szélén. Bakos Katalin így nyilatkozott a miértekről: „A Hősök… kiállításban az van benne, amit a XIX. század tartott fontosnak elmondani a történelmünkről, a XX. századból alig valami jelenik ott meg. Nekem azonban Munkácsy Honfoglalásáról eszembe jutott Bokros Birman Dezső Duna-völgyi népek kórusa című 1946-os műve, el tudtam volna képzelni a Munkácsy-kép megalázkodó szláv alakjai mellett. De még egy 1996-os HVG-címlap is eszembe jutott, amelyen Árpád vezér látható egy kopott budapesti utcasarkon, azzal a felirattal: »Alighanem megérkeztünk«. Kínálták magukat a párhuzamok, a kérdések és válaszok, és úgy gondoltam, kiegészítéseket kellene fűzni a kiállított művek mellé. Lényegében beavatkozások ezek, a kortárs muzeológia eszközeivel. A művek párbeszédhelyzetbe kerültek, és ez a kortársi intervenció arra hívta fel a figyelmet, hogy nincsenek változatlan értékek, hanem azok egy diszkurzív folyamat tárgyát jelentik.”

Sem az MNG vezetői, sem a Hősök… kurátorai nem gördítettek akadályt a Széljegyzetek koncepciója elé, s azok valamiképpen a művészettörténészek lelkeként, a ház szellemeként kezdtek működni. Januártól májusig három rész valósult meg a sorozatból, pontos dokumentációjuk fellelhető a múzeum weboldalán. A művek párbeszédbe kerültek egymással, a látogatóval és a szakmával azonban már kevésbé. Az MNG – érthető módon – nem hasadhat ketté, nem folytathat párhuzamos kommunikációt, ezért a Széljegyzetek nem „jöttek át” a médiába az ötlet súlyának és a befektetett energiának megfelelő mértékben. A sorozat megmaradt annak, amiként kezdődött: gerillaakciónak. A jelen állás szerint nem folytatódik, pénz és energia sincs már rá a múzeumban. Ettől függetlenül: életjel volt, felvillantott valamit abból, hogy milyen lehetett volna egy igazi historizmuskiállítás. Ha hagyják dolgozni a munkatársakat, a hely és a kor szellemét. (A kiállítás augusztus 26-ig látható.)