szerző:
Műértő
Tetszett a cikk?

A Berlinalét általában egy héttel megelőző transmediale (tm) – a médiaművészet és digitális kultúra fesztiválja – alapítása óta már többször is arculatot és nevet váltott. Most újabb korszakváltáshoz érkezett.

Mára a művészet és a digitális kultúra nemzetközi szemléje lett az egykori video-, majd médiaművészeti fesztiválból, amely indulásakor a Berlinale részeként az akkor bontakozó elektronikus médiát és azokat az experimentális film körébe tartozó területeket fogta át, amelyek a hivatalos programból kimaradtak. Tavaly az új művészeti igazgató, Kristoffer Gansing a nemzetközi intermédia-találkozót egészen új gondolati struktúra alapján definiálta. Megszűntek a díjak (a transmediale-díj, az Open Web Award), és ezzel a versenyjelleg, a Vilém Flusserről elnevezett elméleti díjat (2008–2011) pedig kutatói rezidensprogram váltotta fel.

Dennis Adams: Malraux cipője, 2012

Az idei, 26. tm-en a vezérfonalként használt téma – Back When Pluto Was A Planet (Vissza abba az időbe, amikor a Plútó még bolygó volt) –, illetve a kiállítás (The Miseducation of Anya Major – Anya Major félrenevelése) a pályaműveket, beszélgetéseket, workshopokat, performatív intervenciókat egy képzeletbeli múzeum kontextusában elhelyezve, egyfajta konferenciaszerű ismeretstruktúrába csatornázta be a művészetben, a médiában és általában a digitális kultúrában végbement paradigmaváltást.

Médiaművészet – recycling

Gansing újítása a programpanelek szorosabb tematikus összekapcsolásában és a fiatal művészgeneráció fesztiválon kívüli tevékenységének összehangolásában rejlett. Ez a nemzedék az ösztöndíjak és a fesztiválhálózat révén „multikulti” és „nomadizált” életmódot folytat. A 26. tm programpaneljei (Users, Networks, Paper, Desire) és a Miseducation… főcím alatt rendezett kiállítások arra a dolgokhoz való forradalmi hozzáállásra és azokra a fogalmaink állandó átértékelődése mögött zajló folyamatokra irányította a figyelmet, amelyek új esztétikaként jelennek meg a művészet terén.

A 26. tm tematikáját Gansing a Plútó tudományos státusváltozásának analógiájára építette fel. A tudomány, a technológia és a művészet újszerű kapcsolódási pontjait, új lehetőségeit szerette volna felszínre hozni. A fesztivál hat földi napig tartott, ami a Plútón egy napnak felel meg. A megnyitón Michael Brown csillagász a planetáris rendszerek tudományos kérdéseiről beszélt, előadását performanszok követték (People Like Us, Carsten Nicolai, goto80, Raquel Meyers, Jacob Sikker Remin, Benjamin Gaulon). A McLuhan-előadások című programban a filozófus Ian Hacking arról elmélkedett, hogy a tudomány haladásával párhuzamosan a médiaművészet és a populáris netkultúra is új paradigmákat állít fel, folyamatosan újraértelmezve önmagát.

Elképzelése szerint a tm a jövőben a kreatív, feltaláló szellemiség időn és téren kívüli múzeumaként (Imaginary Museum) funkcionálna. Néhány alkotás máris demonstrálta, hogy az elavult technológiákat hogyan lehet reciklálni, visszaforgatni a művészetbe. A fesztiválközpont tereit behálózó, légbefúvással működő csőpostarendszer (a Telekommunisten és raumlaborberlin munkája) a technika „őskorából” egyrészt a „net” fogalmát tette át a fizikai valóságba, másrészt társadalmi folyamatokat parodizált: 92 művész üzeneteit „utaztatta” a nemzetköziség, az általános megértés és a szervezett világ témáihoz kapcsolódva.

A tm három részből álló Miseducation… című kiállításának kurátora, Jacob Lillemose a kortárs médiában felbukkanó új effekteket, a használat és a fejlesztés új elképzeléseit kutatta a médiatörténet tükrében a komputerjátékoktól az okostelefonig. Kiindulópontja egy Ridley Scott rendezte legendás reklámfilm volt, amely az 1984. január 22-én piacra dobott első Macintosh komputert népszerűsítette. Főszereplőjét, egy Anya Major nevű atlétanőt a kreatív ipar és a médiatársadalom tömegkultúrája a lázadó személyiség megtestesítőjeként kebelezte be (a média később – reklámfogásként – halálhírét keltette). A tárlat azt sürgeti, hogy fedezzük fel újra az ellenállás fontosságát az uniformitással, az autoritással szemben, mivel egy valóban új médiakörnyezet nem jöhet létre a lázadó szellemű ökológiai intelligencia és excentrikus kísérletező szemlélet nélkül.

Ennek szellemében a Tools of Distorted Creativity szekció kortárs munkái a szoftverek nonkonformista használatára épültek – egészen a diszfunkcionalitásig elmenve. A Generative Art of Sonia Landy Sheridan című kiállításszegmens pedig egy olyan művészt mutatott be, aki a filozófiai gondolkodás és a művészi képzelet eszközeiként kísérletezik a technológiai társadalom gépeivel. A YoHa-duó (Graham Harwood és Matsuko Yokokoji) olyan találmányokat rendszerezett analitikus precizitással, amelyek mára mindennapossá váltak – mint például a komputer vagy a Prosac nevű antidepresszáns –, ezért elmegyünk korszakalkotó jelentőségük ténye mellett.

A médiaművészetet az átlagember nehéznek, elvontnak tartja ahhoz, hogy foglalkozzon vele. A kiállítástriász (az elméleti panelekkel együtt) a médiát hatalmas, időtlen kulturális konstrukcióként láttatta, és azt is demonstrálta, mennyire fontos a művészet mint a tudás sajátos tapasztalata, nyelve, és mint nevelési eszköz. A művészetben – meghaladva a médiafejlesztés progresszív logikáját – konceptuális trükkök, vizuális szubverziók és kreatív anyaghasználat jelölik ki az alkotás útjait, amelyek révén a művész nemcsak használja, hanem fejleszti is a médiát.

A fesztivál elméleti szekcióiban kutatók és eretnek gondolkodók csaptak össze. Olia Lialina, Pär Thörn, Cornelia Sollfrank a felhasználó fogalmát definiálták. Az uncreative writing (nem kreatív írás) panel csúcspontját az UbuWeb-alapító amerikai Kenneth Goldsmith költő előadása jelentette. A gazdag film- és videoprogramban többek között a Turner-díjas Elizabeth Price, a People Like Us, Eija-Liisa Ahtila, John Smith és Dennis Adams munkáit vetítették.

A társrendezvény, a 14. CTM, a kísérleti zene és a társművészetek fesztiválja programjával – koncertek, partik, előadások, vetítések, workshopok és egy kiállítás (The Golden Age) – a berlini klubkultúra és éjszakai élet legérdekesebb helyszíneit (HAU, Berghain, Stattbad, Kunstquartier Bethanien) és a Funkhaus Nalepastrassét, az egykori NDK állami hírügynöksége épületét foglalta el. A CTM a jelenlegi zenei túlkínálattal és ennek következményeivel foglalkozott. A technikai határok, kánonok és autoritások nélküli „minden elmegy” helyzet, mint teljesen kiélhető kreatív potenciál, paradicsomi állapotnak tűnik (lásd a The Golden Age – Az aranykor című kiállítást). Amikor az önkifejezés, a korlátozás nélküli kreativitás nehezen megkérdőjelezhető stratégiája normatívvá válik, olyan fogalmak is felmerülnek, mint a nárcizmus, amelyek kritika tárgyát képezhetik. A CTM erre a gondolatmenetre fűzte fel audiovizuális és hangperformansz programját (Demdike Stare, Gatekeeper, People Like Us, Vanessa Ramos-Velasquez), melyben különféle effektekkel – idősíkeltolás, természetes és szintetikus hatáselemek összekapcsolása – keresték az alkotói eredetiség és a közösségalkotás új formáit és normáit.

David O'Reilly: Külvilág, 2010

Japán „virtual reality”

A klubéjszakák magánbeszélgetésein nem hivatalos csatornákon özönlöttek az információk a médiavilág újdonságairól. Így került képbe a japán digitális kultúra újabb bombasikere, a Vocaloid (hangszintetizáló) szoftver és appje, Hatsune Miku (a jövő első hangja), a Crypton Future Media 2007-es fejlesztése: az első szintetizált hangú manga popénekesnő. Hangjához a CFM a Yamaha Vocaloid első japán verzióját használta fel, a színésznő, Saki Fujita hanganyagának digitális kiterjesztésével. A vékony hangon, nagy hangterjedelemben éneklő, kék hajú, copfos rajzfilm-popsztár Japánban olyannyira ikonikussá vált, hogy a Yamaha versenyautóit is a mangasztárra utaló designnal dekorálja. Hatsune Miku a fejlesztő cég, a Crypton hangszériájának első karaktere, „megszemélyesítése”. A Crypton ötlete, hogy az éneklő mangalánnyal megalkossa a közeljövő android díváját, óriási anyagi sikert hozott a Vocaloid további verzióinak. A szigetországban a szintetikus hangon éneklő figurának éppúgy rajongótábora van, mint a hús-vér sztároknak. Telt házas vetített koncerteken lép fel, milliók töltik le telefon-csengőhangnak, dalai hangszórókból szólnak a nagyvárosok utcáin.

Egy másik réteg igényeit elégíti ki, de hasonlóképp nagy dobás – még ha nem is hoz akkora anyagi hasznot – a japán médiaművészet felfedezettje, a Kagemu-duó performanszprodukciója. Kagemu (Nobuyuki Hanabusa és a táncos Katsumi Sakakura) a tradicionális harcművészet és street-dance sajátos keverékét ötvözi az archaikus japán művészet ikonográfiájából vett, vetített digitális látványelemekkel, amelyekkel az előadás során Katsumi mozgása – virtuálisan összekomponáltan – állandó interakcióban van, majd végül egy adott pillanatban a virtuális tér eltűnik, és a színpad fala ezer darabra hullik. A művészpáros a ma és a jövő művészetét és technológiáit kombinálja, s azokat – hasonlóképp, mint a tm és CTM fesztivál kurátorteamje – elválaszthatatlannak tekinti a múlt tárgyi és látványvilágától, mozgáskultúrájától, esztétikájától.

Varga Marina (Berlin)

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!

Hova jut el az emberi szervezetben a bőrről a tetoválótinta? Mit okozhat ott?

Hova jut el az emberi szervezetben a bőrről a tetoválótinta? Mit okozhat ott?

Egyetlen grönlandit sem találtak az amerikaiak, aki vendégül látta volna J. D. Vance feleségét

Egyetlen grönlandit sem találtak az amerikaiak, aki vendégül látta volna J. D. Vance feleségét

Musk biztos benne, hogy talál egybillió dollár felesleges kormányzati költést, mire két hónap múlva lejár a megbízatása

Musk biztos benne, hogy talál egybillió dollár felesleges kormányzati költést, mire két hónap múlva lejár a megbízatása

Lemondott a Blikk főszerkesztője, volt HVG-s váltja a poszton

Lemondott a Blikk főszerkesztője, volt HVG-s váltja a poszton