Horváth Tibor: Talpig Becsület

Ráadásul itt a szakmáknak a baloldalinak és/vagy liberálisnak nevezett politikai erőkkel részben szoros kapcsolatot ápoló, azok kommunikált ideológiájával nagyrészt szimpatizáló, részben az előző kormányok alatt előnyöket is élvező, és részben most ugyanezért lehetőségektől eleső részéről van elsősorban szó. Nem pedig a teljes szakmánkról. Ugyanakkor persze a politikailag az ellenzék irányában elkötelezettek közt is ott vannak az idealisták, a nem megvehetők, a klientúrába nem tartozók – ahogyan a jelenlegi kormánnyal szimpatizálók között is. És a jelenleg rosszabb helyzetbe kerültek közt is: a „ballibnek” pusztán bélyegzettek és a függetlenek, a „belgák”.

A politika pedig természeténél fogva – amely nem ördögi, csak haszonelvű – él és visszaél a helyzettel, ahogyan az előző kormányok alatt is ezt tette. Csak most épp más ízlés, értékrend szerint. Ugyanakkor pont ez az a helyzet, ami minden, a szakmáját magas színvonalon gyakorolni akaró résztvevő érdekeit sérti. Hosszabb távon a jelenlegi kedvezményezettekét is.

A jelenlegi kormány politikáját nagyobb részt jó szándékúnak, de elhibázottnak, egyes elemeit viszont bűnösnek tartom. Kultúrpolitikáját viszont – bármennyi kárt okozzon is – mindössze az általános politikai céljainak alárendelt, alkalmazott politikának vélem. Ennek része a szándékoltan újraélesztett kultúrharc is, amely nagyon jól betölti hivatását, az elkóborolt szavazók visszaterelésének segítését.

Annak, hogy ez működhet, a fő oka: az előző kormányok és a magukat baloldalinak vagy liberálisnak definiáló (tetszés szerint variálható, szerintem Magyarországon egyik sem nagyon létezik) kultúrharcosok ugyanolyan intoleranciával viseltettek korábban és viseltetnek ma is a más értékrendet vallók iránt, mint a jelenlegi kultúrpolitika véleményvezérei. Az előző kormányok a transzparens verseny és argumentáció mellőzésével ugyanúgy erőből juttatták az általuk kedvezményezetteket pozícióba az erőforrások fölött diszponáló kuratóriumokban és intézmények élén, mint a jelenleg hatalmon lévők. Hogy ez mennyire így volt, az intézményvezetői kinevezések körüli viták ismét emlékezetünkbe idézték. A kiválasztottak persze sokszor tényleg el is hitték, hogy ők csak egyszerűen ennyire jól teljesítenek. A klientúrára épülő kulturális hagyomány és az érthető emberi gyengeségek találkozása. Ezzel kapcsolatos önvizsgálatnak egyelőre a jelét sem látom.

Szakmai, vagy ellenzéki tiltakozás?

A korábbi status quo gyors lerombolása és a manipulált kultúrharc tiltakozásokat, aktivista szerveződéseket szült az MMA, a kultúrpolitika és végső soron a kormány, valamint a „kulturális polgárháború” képzelt frontjának másik oldalán elhelyezkedők ellen. Egy, a laikus közönség által politikai kontextusban értelmezhető (és persze a kormánypárti média által így is tálalt), az adott szakterületek szűk körének részvételével lezajló tiltakozás lehet éppen jogos, lehet kommunikációjában releváns, de hosszabb távon mindenképp kontraproduktív.

Amennyiben a szcéna kvalitásos és hatékony működésének akadálya az erőforrások elosztásába való ismétlődő politikai beavatkozás, egyértelmű: valódi problémánk az eddig soha ki nem vívott szakmai autonómiák hiánya. Szakmai autonómia viszont csak a szcéna szereplőinek lehető legteljesebb részvételével elfogadott szakmai minimumok konszenzusán alapulhat. Az átpolitizált tiltakozás viszont ellehetetleníti mindennek a lehetőségét is. Nem kisebb probléma a megcélzott képviselet mértéke. A tiltakozók ugyanis többnyire nemcsak a maguk nevében szólalnak meg, egy tágabb kör nevében beszélnek, mint amire felhatalmazást nyertek-nyerhettek. Ez persze a legtöbb „forradalmi” aktivizmus problémája: mások képviseletének felhatalmazás nélküli (nem túl demokratikus) felvállalása. Ami a tiltakozások mögül végképp hiányzik: a helyzet indulat nélküli elemzése és az okok feltárásának igénye. Az ok: a kurzus – hangzik el a legtöbbször.

A kurzus?

Az alapvető ok a demokratikus tradíció szinte teljes hiánya. Egy kormányzó erő rendelkezhet akárhány parlamenti képviselővel, ha valójában csak a választópolgárok alig több mint fele fogadja el, az ország csak az elmúlt 20 év rendkívül alacsony színvonalán kormányozható. Ahogyan a magyar jobboldal, úgy a magát baloldalinak vagy liberálisnak nevező politikai mező sem volt soha demokratikus gondolkodású. A demokrácia lényegéhez tartozik – szerintem (és ez nem mond ellent az ellenzékiségnek) – , hogy a választás eredményét a vesztes fél is elfogadja, és a kormányprogram végrehajtását állampolgárként támogatja akkor is, ha nem ért egyet vele. Ha akadályozza, az a másik fél – valamint a demokrácia – semmibevétele. Magyarországon viszont csak az utóbbira volt eddig példa. Ami biztos félreértés: a kormány (vagy kormányzó párt) azonosítása a szavazóival.

A művészet, a szektor szereplői semmivel sem jobbak, különbek a magyar társadalomnál, és a szocializációjuk sem alapvetően más, ezért először a szakmai kiegyezéshez vezető lépcsőfokok bejárását tartanám fontosnak.

Kinek az autonómiája? Ki a szakma?

A jelen állapotok meghaladása érdekében a legfontosabbnak a szektor érdekképviseletének megteremtését, az átfogó, az eltérő világnézeteket, ellentétes politikai szimpátiákat, művészetfilozófiákat vitákban megjelenítő, de toleráló független szakmai diskurzusok elindítását, illetve egy, a szcéna teljes egészére kiterjedő helyzetfelmérést és alternatív ideálterv/tervek megalkotását tartanám. Utóbbi a szakmák kötelessége lenne a jelen helyzettől függetlenül is. A legitim érdekképviselet és a részletes szakmai tervek hiányában támaszkodhat minden kormány a hozzá lojális szakértőkre, szervezetekre.

A művészeti szcéna nem azonos a kortársnak „kanonizálandó” részével, az intézményrendszer, a kultúrpolitika, a finanszírozás mindig csak az egészre vonatkozhat. Az alkalmazott művészeteket is ide számítva kb. 10 ezer aktív alkotóval kell számolnunk. Természetesen ennyi művészt még részben sem tud eltartani a szektor, de egy olyan struktúra, amely nem számol az összes szereplővel, hosszú távon életképtelen. A szerveződés nem irányulhat a jelenlegi kultúrpolitika és/vagy az MMA ellen, kizárólag a mindenkori végrehajtó hatalom és államigazgatás politikai beavatkozásainak visszaszorítását, a szakmaiság előtérbe helyezését tűzheti zászlajára.

A szakmákon belüli kiegyezés nem a teljes konszenzust jelenti, hanem az alapvető demokratikus normák elfogadását, az eltérő nézetű egyenrangúnak tekintését és személyének tiszteletét. Fontos a szakmák teljes bevonására való törekvés, kiemelten nem feledve az idősebb generációkat és a nem Budapesten élőket. Optimálisnak a kompetenciák mentén történő, praxiscsoportok szerinti, alulról való építkezést tartanám: például művészek, kurátorok, nonprofit galériák, for-profit galériák, kortárs gyűjteményi rendszer, biztosítók, szállítmányozók stb. Valójában egy gazdasági szektorról, iparágról és annak önszerveződéséről beszélünk, amelynek gazdasági súlya, szervezettsége, valamint szellemi potenciálja adhatja tárgyalási erejét.

Horváth Tibor: Egyenesgerinc

Hogyan finanszírozzunk?

A művészetfinanszírozás módja és kontrollja tipikusan kormányzástechnikai kérdés, semmiképpen nem politikai attitűd vagy ízlés alapján eldöntendő. Az EU tagállamok kultúrafinanszírozási modelljeiről Tóth Ákos írt több kiváló komparatív elemzést is, amelyekben kimutatta, hogy a liberálisnak titulált modell általában hatékonyabb az ún. koordináltnál. A posztszocialista országokban azonban (Magyarországon is) – a történeti hagyomány következtében – lényegében mindenhol hibrid rendszerek alakultak ki, mivel a nyugati modellek és a liberális eszközrendszer egyes elemeinek bevezetése nem párosult az informális intézményrendszer változásával. A hibrid rendszerek viszont egyértelműen kevésbé hatékonyak, mint a homogén szisztémák. Ha a formális intézmények nem illeszkednek az informális intézményekhez, a formális szabályok nem érik el a kitűzött célokat.

A Progresszív Intézet 2008-as felmérése szerint a magyar lakosság 63 százaléka informális intézményi szinten kulturális és gazdasági értelemben vett nézetei egymással ellentétesek: 40 százalék kulturális tekintetben nyitott, de gazdasági vonatkozásban etatista, 23 százalék kulturálisan konzervatív, de gazdasági tekintetben liberális, a maradék 37 százalék esetében nagyobb a koherencia: mind kulturális, mind gazdasági értelemben igényli az állam aktív szerepét.

A fenti attitűdfelmérésből következik: ma Magyarországon működőképes kultúrpolitika és kultúrafinanszírozás csak koherens koordinált modell alkalmazásán alapulhat. A politikai befolyás jól működő, független szakapparátussal, a személyes mutyik pedig a teljes pályázati transzparenciával kiküszöbölhetők. Ha párhuzamos profilú intézmények versengenek finanszírozási kínálattal a pályázókért, a személyes ízlések torzító hatását is mérsékelni lehet.

Tárgyalni?

A szektor megcélzott érdekképviseletének a mindenkori végrehajtó hatalom a tárgyalópartnere. A jelenlegi kormány gyakorlatát nagyon rossz döntési mechanizmus jellemzi: a szakmai konzultációk, a döntések előkészítése nyilvánosságának és az előzetes hatástanulmányoknak a hiánya. Vezetési filozófiájából nem következik a tárgyalás. A döntések visszacsatolásos kontrolljától félti a radikális strukturális átalakításokat, a szervezeti networkök kialakulásától pedig a formális politikai-hatalmi struktúrák működését. Ez a vezetési filozófia azonban még egy ilyen félig modernizált társadalomban sem működik, mint a magyar. A szakszerű államigazgatás egy finomhangolt rendszer, amelyben nem cserélgethetők tetszés szerinti gyakorisággal a szereplők, mert a hatékonyság szempontjából döntő fontossággal bír a szervezeti kultúra megléte és alkalmazása, valamint a tapasztalati információk felhalmozódása. Vagyis ez a vezetési filozófia biztos bukásra van ítélve; amiből persze nem következik a kormány politikai bukása is. De a metódus korrekciója előbb-utóbb várható.

Ugyanabba a folyóba lépni?

A jelenlegi struktúra létrejötte a megelőzők működésképtelenségének következménye, és részben a szereplők is azonosak. Vagyis a múlt vizsgálata és önvizsgálat nélkül nem nagyon lehet előrelépni. 40 év fölött a szcéna véleményvezéreinek többsége morális hitelét veszítette, ami gyors és gyökeres szemléletváltással nem kecsegtet. Bár sokan érdekeltek benne, a kormányváltás előtti állapot visszaállítása – szerencsére – illúzió. Amint a jelenlegi szakmaiatlan igazgatás hosszú távú fenntarthatósága is. Minimális célként csak a teljes transzparenciával és szakmai autonómiával érhetjük be. A fő akadály, amit le kell küzdenünk, azonban nem a kurzus, hanem mi magunk.

(Képek: tiborhorvath.blogspot.hu)

Kertész László