szerző:
Műértő

Lénárd Annával Pilinger Erzsébet beszélget: – Tematikus városi sétákat fejlesztettél ki és vezetsz, bár képzőművészként végeztél. Hogyan alakult a pályád? – Előbb kezdtem el emberekkel foglalkozni, mint képzőművészettel. Először az orvosi egyetemre mentem, bár nem akartam orvos lenni, de úgy éreztem, alapvető, a születéssel és a halállal kapcsolatos tudásra van szükségem, amely csak ott szerezhető meg. Ám a negyedik évben már megjelentek a klinikai tárgyak, és szembesültem azzal, hogy ha itt maradok, elkerülhetetlenül „csőbe húznak”, orvossá kell válnom. Jellemző, hogy a szemészet vizsga közepén álltam fel, a látás gyógyításához nem tudtam racionálisan viszonyulni. Viszont ahhoz, amit most csinálok, legalább annyit merítek az orvosi, mint a művészeti tanulmányaimból. A közösség és a gyógyítás iránti, azaz a terápiás igény elég erős a mostani projektemben, s a BUPAP cím – egy fájdalomcsillapító neve – erre is utal.

Lénárd Anna / Fotó: Kováts Dániel

– Az orvosi után képzőművészeti tanulmányokba kezdtél.

– A geometria, a struktúrákban való gondolkodás vonzott, a perspektívával és az anamorfózis témájával foglalkoztam: azzal, milyen képet ad egy bizonyos nézőpont. Szobrász szakon végeztem, s a tér problémája érdekelt, így installációkkal indultam. Később vált nyilvánvalóvá, hogy bár vonz, de zavar is a tárgykészítés, így közvetlenebb kommunikációs lehetőségeket kerestem: írni kezdtem, és kurátorként is dolgoztam. Két munkám van, amit fontosnak tartok. A fal az egyik, 2008-ban a frankfurti ösztöndíjam során készült: falról lepergő vakolatdarabkákat akartam összevarrni, s miután ez a kísérlet kudarcba fulladt, leírtam, miért, és a mű helyett a szöveget jelenítettem meg egy fotón. Ez a vizualitás és textualitás közötti átmenetet jelentő alkotás lett annak lezárása, hogy képekben gondolkozzam. A másik pedig – ami előrevetíti, amivel ma foglalkozom – egy tárlat, Utca 2008 címmel. A hajléktalanok utcán terjesztett lapja fennállásának évfordulójára szerveztünk kiállítást. Nyílt pályázatot írtunk ki, mert az volt a cél, hogy legyen egy olyan fórum, ahová az utcáról bárki beküldhet művet, ne a kortárs művészet labirintusrendszerén kelljen átjutnia. Sok jó munka érkezett, ráadásul egymás mellé kerülhettek profik és amatőrök alkotásai. Ez az anyag került be aztán a lap egyik számába, s kint az utcán árulták. Azt terveztük, ezt minden évben megcsináljuk, de végül nem így történt, mert nem jelentett valódi segítséget a hajléktalanoknak. A lap előállítási költsége több volt, mint amennyi adományt kaptak érte, másrészt kevesen jöttek a kiállításra, s ráadásul az utcáról betévedő látogató ritkán tudja dekódolni, mit is lát. Úgy éreztem, itt Budapesten speciális érzelmi-társadalmi helyzetben vagyunk, és nem ez a leghatékonyabb módja a kommunikációnak. Ezt igazolta azután két későbbi tárlatom is, ami a pénz témáját dolgozta fel. Fontossá vált számomra, hogy az embereket közvetlenül lehessen megszólítani, hogy közösségi élmény legyen, amit csinálok, és hogy a munkának legyen érzelmi és szellemi hozadéka. Ebből alakult ki a budapesti séta-projekt.

– Hogy kezdődött ez a tevékenység?

– A konkrét inspiráció György Péter A sötét hegy címmel az Élet és Irodalomban 2010-ben megjelent írása volt, amely egy svábhegyi sétáról szólt. Ez a hely a köztudatban mint idilli turistaparadicsom és mint békés polgári miliő – egyben Budapest legdrágább lakókörzete – él, ám egyúttal fontos történelmi események helyszíne is, amelyekről viszont sehol sincs emléktábla. Nagy hatással volt rám, hogy a szerző ezt a szöveget a múzeumkritika rovatban jelentette meg, s a városi teret múzeumként értelmezte, amelyben az, hogy mit fogunk az emlékezet helyeinek tekinteni, kurátori probléma. Úgy éreztem, ezt a sétát meg kell csinálni. Mivel diákként idegenvezetőként dolgoztam, a módszer adott volt.

– Később is „nem létező emléktáblák helyét” keresve jutnak el a túrarésztvevők kevéssé ismert, bár meghatározó történelmi helyszínekre. Hogy alakult ki séták témája?

– Abból indultam ki, hogy a ma Budapesten élők hogyan viszonyulnak a saját környezetükhöz, s milyen témák, helyszínek megismerésével juthatnának közelebb a saját múltjukhoz, jelenükhöz. Még az előző rendszer működéséből adódóan mindehhez nem volt hozzáférésük, ahogy a saját tereikhez sem. Olyan városban élünk, ahol sok tér tiltott vagy nem hozzáférhető – elég a Duna-partra gondolni. Átvitt értelemben is vannak hozzáférhetetlen terek: az aktákat is most nyitogatjuk, s az emberek most fedezik fel, hogy joguk van a saját tereikhez, a saját intézményeikhez, egymás történeteihez is. A Kádár-kort jellemző kényszerű általános hallgatás – az, hogy nem volt meg a kommunikáció joga – oda vezetett, hogy nem történt meg a közös emlékezetanyag kidolgozása, s nemcsak a politikai, hanem a személyes emlékezetek megosztása sem. A városnéző séta alkalom arra, hogy olyan terekbe jussunk el, amelyek érzékenyen, szimbolikusan utalnak a múltra.

– A séták közvetítette gondolkodásmód nem nosztalgikus, hanem kutató, elemző és reflektív. Többnek is része Bernáth Aurél Munkásállam című, a szocializmus horizontját megjelenítő festményének – az időszak egyik legfontosabb emlékének – megtekintése. A nehezen hozzáférhető helyszínen, a korábbi „Fehér ház” (ma Képviselői Irodaház) előcsarnokában található nagyméretű seccót egy ideig függönnyel takarták el, majd az eltávolítás szándéka is felmerült vele kapcsolatban. Így viszont ismertté és a kollektív emlékezet részévé válhat.

– Én is úgy érzem, hogy a tevékenységünk túlmutat a saját közvetlen hatásain. Azáltal, hogy bemegyünk intézményekbe, zárt terekbe, történik valami. Biztos vagyok benne, hogy pár év múlva ezt a teret is meg fogják nyitni a közönség előtt. Ez a kép egyébként, amelynek sok ironikus eleme van, s a kor kritikájaként is értelmezhető, évtizedeken át az MSZMP-székház auláját díszítette. A rendszerváltás után pedig jobboldali politikai kezdeményezés volt, hogy távolítsák el. Mindez visszaigazolja, hogy kevesen képesek értelmezni a saját terüket, mintha nem látnák, ami nap mint nap eléjük kerül – mert ha így lenne, valószínűleg mindez másképp történt volna.

– Más, képzőművészeti értelemben izgalmas helyek is részei a sétáknak, amelyek eredeti funkciója többnyire nem kiállítóhely.

– Nemcsak a kanonizált helyszíneket, műfajokat tartom képzőművészeti szempontból érdekesnek, hanem azokat a városi ready made tereket is, amelyeket nem művészek hoztak létre, hanem vagy egy közösség alakított ki akár több évtizeden keresztül, vagy a politikai változások eredményei rétegződtek egymásra vizuálisan, s amelyek szerintem műalkotásoknak, installációknak tekinthetők. Ilyen például a Rendőrtiszti Főiskola (egykor az Isteni Szeretet Leányainak rendháza) neogótikus kápolnából átalakított, ma is használt díszterme, ahol a teret használók többsége nem tudja, hogy az évek során hol Rákosi-címerrel, hol nemzeti zászlóval dekorált pozdorjafal freskókkal díszített katolikus szentélyt rejt. Budapesten számos ilyen izgalmas tér van, amely csak történetének ismerete révén értelmezhető.

– A múltbeli építészeti, művészeti emlékek, helyzetek értékelésére vonatkozó igény a túrákban a jelennel kapcsolatos reakciókhoz vezet. Az egyikhez ez a bevezetés áll a honlapon: „Napjainkban egyre több jel utal arra, hogy az aczéli kultúrairányítás modellje még nem tűnt el teljesen a társadalmi tudatból – de a hivatalos kultúrpolitikából sem. Sokan úgy érzik, […] a most zajló átalakulások egy rég letűntnek hitt korszakot hoznak vissza. Ügynök-séta sorozatunk […] a szabad művészetek és az állambiztonság kapcsolatával foglalkozik.” Hogy jeleníti meg ezt a séta?

– Ha az ember felidézi az elmúlt rendszer kultúrpolitikájának hatásait, önkéntelenül is összehasonlítja a jelenben zajló folyamatokkal. A séta pedig annyi pluszt ad ehhez, hogy amikor valós terekhez kötjük ezeket az információkat, akkor az is tudatosul a résztvevőkben, hogy ezek a történetek őket is érintik; mindez a közvetlen környezetükben még mindig zajlik, jelen van. Egy ilyen sétán körülbelül harmincan vesznek részt, s azáltal, hogy a hallottakat-látottakat egymással is rögtön megbeszélik, a saját történeteikből is hozzáadva, ráébrednek, hogy közösségekhez tartoznak. Ez az, ami egyébként hiányzik: a közvetlenség, a történetek elmesélésének lehetősége és a közösségi élmény. A mára kialakult feszültségek egy részének ez az oka. Másrészt információhiányból adódik az is, hogy nem tudunk empatikusak lenni: ha a saját múltunkat sem ismerjük, arra még kevésbé van esély, hogy egy másik kulturális hagyatékkel rendelkező csoportot megértsünk. Még az orvosi egyetemen, a Magatartástudományi Intézetben és a Pszichiátriai Klinikán szerzett tapasztalatom, hogy a traumák újra elbeszélése feloldja azokat. Ám azt is ott éltem meg, amit a kortárs művészetben később: hogy az intézményi keretek közt lehetetlen úgy létezni, úgy működni, ahogy az ember szeretne.

– A séta-projekted így tartalmilag és formailag is az intézményrendszer áttételes kritikája.

– Fontos volt számomra, hogy független lehessek, s később az intézményrendszer válsága ezt igazolta. Utóbbi nemcsak a kortárs művészeti struktúrát érinti, hanem oktatást is, és erre a BUPAP tevékenysége próbál reagálni. Megkerestünk iskolákat, egyetemeket, hogy órák keretei között vinnénk túrákra a diákokat. A közgazdasági területen tanulóknak a street art és a lakatlan zsidónegyed problémája volt érdekes. De nem is a konkrét téma fontos, bármelyik kapcsán megvalósulhat a rácsodálkozás, hogy úristen, itt élek, mégsem tudom ezt és ezt. A projekt nem várt érzelmi hozadéka, hogy a részvétel által a sétáló nemcsak tudáshoz jut, de ráébred arra, hogy mindehhez köze van, személyes kapcsolata alakul ki a térhez és a történethez is.

– Mindez egyben azt is jelenti, hogy a történelmi, építészeti, művészeti tudás katalizátor saját létünk értelmezéséhez.

– Ez juttathatja el a nagyvárosi embert odáig, hogy tudatosul: saját magunk is alakíthatjuk ezt a teret, nem passzív elszenvedői, hanem tevőleges résztvevői leszünk az eseményeknek.

– Így részvételi helyzet jöhet létre, s a participáció fogalma a kortárs művészet közegében is meghatározó. Marc Augé írja, hogy szokássá vált a plázákat és bizonyos városi tereket múzeumként használni, történelmi helyszínként, műtárgyként csodálni. A BUPAP tevékenysége által viszont a városi tér – ezzel ellentétben – nem lezárt térbeli és értelmezési rendszerként jelenik meg, hanem a kutatás tárgyaként. Az elemzést, értelmezést pedig az eredmény bemutatása követi. Ez a módszer – a történelmi szituációk komplexitása iránti érdeklődéssel együtt – a radikális kortárs gondolkodás és művészet sajátja.

– Igen, bár nem akarom zavarba hozni a séták résztvevőit a kortárs művészeti háttér hangsúlyozásával. De azt talán érdemes kiemelni, hogy sok művészettel foglalkozó emberben ébred fel a hasznosság, illetve egy a hagyományostól eltérő művészszerep igénye. A korábbi elképzelés, amely a művészre mint személyre és a tehetségére helyezi a hangsúlyt, már nem érvényes. Mi szolgáltatást nyújtunk, a közönség igényeit figyelembe véve. (www.bupap.hu)

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Bírósági végrehajtás indult a Hell energiaital gyártója ellen

Bírósági végrehajtás indult a Hell energiaital gyártója ellen

India nagyon megbüntetné Pakisztánt

India nagyon megbüntetné Pakisztánt

Így gondolkodunk az EP-választásról 100 nappal a voksolás előtt

Így gondolkodunk az EP-választásról 100 nappal a voksolás előtt

Leopárd tombolt egy iskolában

Leopárd tombolt egy iskolában

Videó: 5 milliárd forintért egy ilyen Alfa Romeót?

Videó: 5 milliárd forintért egy ilyen Alfa Romeót?

Fülke: Mit szerethet Orbán Trumpban? És mind belerokkanunk a kapcsolatukba?

Fülke: Mit szerethet Orbán Trumpban? És mind belerokkanunk a kapcsolatukba?