szerző:
Műértő
Tetszett a cikk?

Lénárd Annával Pilinger Erzsébet beszélget: – Tematikus városi sétákat fejlesztettél ki és vezetsz, bár képzőművészként végeztél. Hogyan alakult a pályád? – Előbb kezdtem el emberekkel foglalkozni, mint képzőművészettel. Először az orvosi egyetemre mentem, bár nem akartam orvos lenni, de úgy éreztem, alapvető, a születéssel és a halállal kapcsolatos tudásra van szükségem, amely csak ott szerezhető meg. Ám a negyedik évben már megjelentek a klinikai tárgyak, és szembesültem azzal, hogy ha itt maradok, elkerülhetetlenül „csőbe húznak”, orvossá kell válnom. Jellemző, hogy a szemészet vizsga közepén álltam fel, a látás gyógyításához nem tudtam racionálisan viszonyulni. Viszont ahhoz, amit most csinálok, legalább annyit merítek az orvosi, mint a művészeti tanulmányaimból. A közösség és a gyógyítás iránti, azaz a terápiás igény elég erős a mostani projektemben, s a BUPAP cím – egy fájdalomcsillapító neve – erre is utal.

Lénárd Anna / Fotó: Kováts Dániel

– Az orvosi után képzőművészeti tanulmányokba kezdtél.

– A geometria, a struktúrákban való gondolkodás vonzott, a perspektívával és az anamorfózis témájával foglalkoztam: azzal, milyen képet ad egy bizonyos nézőpont. Szobrász szakon végeztem, s a tér problémája érdekelt, így installációkkal indultam. Később vált nyilvánvalóvá, hogy bár vonz, de zavar is a tárgykészítés, így közvetlenebb kommunikációs lehetőségeket kerestem: írni kezdtem, és kurátorként is dolgoztam. Két munkám van, amit fontosnak tartok. A fal az egyik, 2008-ban a frankfurti ösztöndíjam során készült: falról lepergő vakolatdarabkákat akartam összevarrni, s miután ez a kísérlet kudarcba fulladt, leírtam, miért, és a mű helyett a szöveget jelenítettem meg egy fotón. Ez a vizualitás és textualitás közötti átmenetet jelentő alkotás lett annak lezárása, hogy képekben gondolkozzam. A másik pedig – ami előrevetíti, amivel ma foglalkozom – egy tárlat, Utca 2008 címmel. A hajléktalanok utcán terjesztett lapja fennállásának évfordulójára szerveztünk kiállítást. Nyílt pályázatot írtunk ki, mert az volt a cél, hogy legyen egy olyan fórum, ahová az utcáról bárki beküldhet művet, ne a kortárs művészet labirintusrendszerén kelljen átjutnia. Sok jó munka érkezett, ráadásul egymás mellé kerülhettek profik és amatőrök alkotásai. Ez az anyag került be aztán a lap egyik számába, s kint az utcán árulták. Azt terveztük, ezt minden évben megcsináljuk, de végül nem így történt, mert nem jelentett valódi segítséget a hajléktalanoknak. A lap előállítási költsége több volt, mint amennyi adományt kaptak érte, másrészt kevesen jöttek a kiállításra, s ráadásul az utcáról betévedő látogató ritkán tudja dekódolni, mit is lát. Úgy éreztem, itt Budapesten speciális érzelmi-társadalmi helyzetben vagyunk, és nem ez a leghatékonyabb módja a kommunikációnak. Ezt igazolta azután két későbbi tárlatom is, ami a pénz témáját dolgozta fel. Fontossá vált számomra, hogy az embereket közvetlenül lehessen megszólítani, hogy közösségi élmény legyen, amit csinálok, és hogy a munkának legyen érzelmi és szellemi hozadéka. Ebből alakult ki a budapesti séta-projekt.

– Hogy kezdődött ez a tevékenység?

– A konkrét inspiráció György Péter A sötét hegy címmel az Élet és Irodalomban 2010-ben megjelent írása volt, amely egy svábhegyi sétáról szólt. Ez a hely a köztudatban mint idilli turistaparadicsom és mint békés polgári miliő – egyben Budapest legdrágább lakókörzete – él, ám egyúttal fontos történelmi események helyszíne is, amelyekről viszont sehol sincs emléktábla. Nagy hatással volt rám, hogy a szerző ezt a szöveget a múzeumkritika rovatban jelentette meg, s a városi teret múzeumként értelmezte, amelyben az, hogy mit fogunk az emlékezet helyeinek tekinteni, kurátori probléma. Úgy éreztem, ezt a sétát meg kell csinálni. Mivel diákként idegenvezetőként dolgoztam, a módszer adott volt.

– Később is „nem létező emléktáblák helyét” keresve jutnak el a túrarésztvevők kevéssé ismert, bár meghatározó történelmi helyszínekre. Hogy alakult ki séták témája?

– Abból indultam ki, hogy a ma Budapesten élők hogyan viszonyulnak a saját környezetükhöz, s milyen témák, helyszínek megismerésével juthatnának közelebb a saját múltjukhoz, jelenükhöz. Még az előző rendszer működéséből adódóan mindehhez nem volt hozzáférésük, ahogy a saját tereikhez sem. Olyan városban élünk, ahol sok tér tiltott vagy nem hozzáférhető – elég a Duna-partra gondolni. Átvitt értelemben is vannak hozzáférhetetlen terek: az aktákat is most nyitogatjuk, s az emberek most fedezik fel, hogy joguk van a saját tereikhez, a saját intézményeikhez, egymás történeteihez is. A Kádár-kort jellemző kényszerű általános hallgatás – az, hogy nem volt meg a kommunikáció joga – oda vezetett, hogy nem történt meg a közös emlékezetanyag kidolgozása, s nemcsak a politikai, hanem a személyes emlékezetek megosztása sem. A városnéző séta alkalom arra, hogy olyan terekbe jussunk el, amelyek érzékenyen, szimbolikusan utalnak a múltra.

– A séták közvetítette gondolkodásmód nem nosztalgikus, hanem kutató, elemző és reflektív. Többnek is része Bernáth Aurél Munkásállam című, a szocializmus horizontját megjelenítő festményének – az időszak egyik legfontosabb emlékének – megtekintése. A nehezen hozzáférhető helyszínen, a korábbi „Fehér ház” (ma Képviselői Irodaház) előcsarnokában található nagyméretű seccót egy ideig függönnyel takarták el, majd az eltávolítás szándéka is felmerült vele kapcsolatban. Így viszont ismertté és a kollektív emlékezet részévé válhat.

– Én is úgy érzem, hogy a tevékenységünk túlmutat a saját közvetlen hatásain. Azáltal, hogy bemegyünk intézményekbe, zárt terekbe, történik valami. Biztos vagyok benne, hogy pár év múlva ezt a teret is meg fogják nyitni a közönség előtt. Ez a kép egyébként, amelynek sok ironikus eleme van, s a kor kritikájaként is értelmezhető, évtizedeken át az MSZMP-székház auláját díszítette. A rendszerváltás után pedig jobboldali politikai kezdeményezés volt, hogy távolítsák el. Mindez visszaigazolja, hogy kevesen képesek értelmezni a saját terüket, mintha nem látnák, ami nap mint nap eléjük kerül – mert ha így lenne, valószínűleg mindez másképp történt volna.

– Más, képzőművészeti értelemben izgalmas helyek is részei a sétáknak, amelyek eredeti funkciója többnyire nem kiállítóhely.

– Nemcsak a kanonizált helyszíneket, műfajokat tartom képzőművészeti szempontból érdekesnek, hanem azokat a városi ready made tereket is, amelyeket nem művészek hoztak létre, hanem vagy egy közösség alakított ki akár több évtizeden keresztül, vagy a politikai változások eredményei rétegződtek egymásra vizuálisan, s amelyek szerintem műalkotásoknak, installációknak tekinthetők. Ilyen például a Rendőrtiszti Főiskola (egykor az Isteni Szeretet Leányainak rendháza) neogótikus kápolnából átalakított, ma is használt díszterme, ahol a teret használók többsége nem tudja, hogy az évek során hol Rákosi-címerrel, hol nemzeti zászlóval dekorált pozdorjafal freskókkal díszített katolikus szentélyt rejt. Budapesten számos ilyen izgalmas tér van, amely csak történetének ismerete révén értelmezhető.

– A múltbeli építészeti, művészeti emlékek, helyzetek értékelésére vonatkozó igény a túrákban a jelennel kapcsolatos reakciókhoz vezet. Az egyikhez ez a bevezetés áll a honlapon: „Napjainkban egyre több jel utal arra, hogy az aczéli kultúrairányítás modellje még nem tűnt el teljesen a társadalmi tudatból – de a hivatalos kultúrpolitikából sem. Sokan úgy érzik, […] a most zajló átalakulások egy rég letűntnek hitt korszakot hoznak vissza. Ügynök-séta sorozatunk […] a szabad művészetek és az állambiztonság kapcsolatával foglalkozik.” Hogy jeleníti meg ezt a séta?

– Ha az ember felidézi az elmúlt rendszer kultúrpolitikájának hatásait, önkéntelenül is összehasonlítja a jelenben zajló folyamatokkal. A séta pedig annyi pluszt ad ehhez, hogy amikor valós terekhez kötjük ezeket az információkat, akkor az is tudatosul a résztvevőkben, hogy ezek a történetek őket is érintik; mindez a közvetlen környezetükben még mindig zajlik, jelen van. Egy ilyen sétán körülbelül harmincan vesznek részt, s azáltal, hogy a hallottakat-látottakat egymással is rögtön megbeszélik, a saját történeteikből is hozzáadva, ráébrednek, hogy közösségekhez tartoznak. Ez az, ami egyébként hiányzik: a közvetlenség, a történetek elmesélésének lehetősége és a közösségi élmény. A mára kialakult feszültségek egy részének ez az oka. Másrészt információhiányból adódik az is, hogy nem tudunk empatikusak lenni: ha a saját múltunkat sem ismerjük, arra még kevésbé van esély, hogy egy másik kulturális hagyatékkel rendelkező csoportot megértsünk. Még az orvosi egyetemen, a Magatartástudományi Intézetben és a Pszichiátriai Klinikán szerzett tapasztalatom, hogy a traumák újra elbeszélése feloldja azokat. Ám azt is ott éltem meg, amit a kortárs művészetben később: hogy az intézményi keretek közt lehetetlen úgy létezni, úgy működni, ahogy az ember szeretne.

– A séta-projekted így tartalmilag és formailag is az intézményrendszer áttételes kritikája.

– Fontos volt számomra, hogy független lehessek, s később az intézményrendszer válsága ezt igazolta. Utóbbi nemcsak a kortárs művészeti struktúrát érinti, hanem oktatást is, és erre a BUPAP tevékenysége próbál reagálni. Megkerestünk iskolákat, egyetemeket, hogy órák keretei között vinnénk túrákra a diákokat. A közgazdasági területen tanulóknak a street art és a lakatlan zsidónegyed problémája volt érdekes. De nem is a konkrét téma fontos, bármelyik kapcsán megvalósulhat a rácsodálkozás, hogy úristen, itt élek, mégsem tudom ezt és ezt. A projekt nem várt érzelmi hozadéka, hogy a részvétel által a sétáló nemcsak tudáshoz jut, de ráébred arra, hogy mindehhez köze van, személyes kapcsolata alakul ki a térhez és a történethez is.

– Mindez egyben azt is jelenti, hogy a történelmi, építészeti, művészeti tudás katalizátor saját létünk értelmezéséhez.

– Ez juttathatja el a nagyvárosi embert odáig, hogy tudatosul: saját magunk is alakíthatjuk ezt a teret, nem passzív elszenvedői, hanem tevőleges résztvevői leszünk az eseményeknek.

– Így részvételi helyzet jöhet létre, s a participáció fogalma a kortárs művészet közegében is meghatározó. Marc Augé írja, hogy szokássá vált a plázákat és bizonyos városi tereket múzeumként használni, történelmi helyszínként, műtárgyként csodálni. A BUPAP tevékenysége által viszont a városi tér – ezzel ellentétben – nem lezárt térbeli és értelmezési rendszerként jelenik meg, hanem a kutatás tárgyaként. Az elemzést, értelmezést pedig az eredmény bemutatása követi. Ez a módszer – a történelmi szituációk komplexitása iránti érdeklődéssel együtt – a radikális kortárs gondolkodás és művészet sajátja.

– Igen, bár nem akarom zavarba hozni a séták résztvevőit a kortárs művészeti háttér hangsúlyozásával. De azt talán érdemes kiemelni, hogy sok művészettel foglalkozó emberben ébred fel a hasznosság, illetve egy a hagyományostól eltérő művészszerep igénye. A korábbi elképzelés, amely a művészre mint személyre és a tehetségére helyezi a hangsúlyt, már nem érvényes. Mi szolgáltatást nyújtunk, a közönség igényeit figyelembe véve. (www.bupap.hu)

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!

Kivágták Zugló „legnagyobb fáját”, az önkormányzatot meg sem kérdezték róla

Kivágták Zugló „legnagyobb fáját”, az önkormányzatot meg sem kérdezték róla

Egy cirkuszi tigris előadás közben majdnem letépte egy férfi karját Egyiptomban

Egy cirkuszi tigris előadás közben majdnem letépte egy férfi karját Egyiptomban

Alig drágább az üzemanyag Ausztriában, mint itthon, Romániában viszont jóval olcsóbb

Alig drágább az üzemanyag Ausztriában, mint itthon, Romániában viszont jóval olcsóbb

Ki az a szélsőjobboldali konteoinfluenszer, aki a hírek szerint elérte Trumpnál több nemzetbiztonsági vezető kirúgását?

Ki az a szélsőjobboldali konteoinfluenszer, aki a hírek szerint elérte Trumpnál több nemzetbiztonsági vezető kirúgását?