Alberto Giacometti: Diego, 1954. ©Alberto Giacometti Estate

– Alberto Giacometti ma talán népszerűbb, mint valaha; kiállításainak bejáratánál rendszerint hosszú sorok kígyóznak. Sétáló ember című szobra néhány éve a világ legdrágább, aukción értékesített műtárgyának számított, megelőzve minden festményt. Ön szerint mi a titka ennek a töretlen, sőt tovább növekvő népszerűségnek?

– Úgy gondolom, az a fajta művészet, amit Giacometti művelt, nagyon széles közönséget tud megszólítani. Bár hagyományos műfajokban alkotott, igen egyszerű, redukált eszköztárat használt, ezért is érezzük őt kortársunknak, műveit most is modernnek. Témái napjainkban is abszolút relevánsak. Ezenkívül hat a „tükör-effektus”: ikonikus műveiben saját magunkat, emlékeinket, álmainkat látjuk viszont. Giacometti nyelve univerzális – azt tapasztaljuk, hogy minden civilizáció számára érthető. Ami pedig a néha már tényleg őrült árakat illeti, ezek azon a néhány nagyon gazdag emberen kívül, akik megengedhetik maguknak művei megvásárlását, leginkább az újságírókat szokták érdekelni. Népszerűségének nem az árak a fokmérői.

– Feltételezem, hogy önnek is Giacometti az egyik, ha nem „a” kedvenc művésze – már csak hivatalból is.

– Ebben téved, és nem azért, mintha nem tartanám őt nagyon nagyra. Én inkább elvi alapon vagyok mindenfajta rangsor ellen, ami arra épül, hogy az egyik művészt a másik fölé helyezzük. Az életműveket inkább egymás mellett szeretem értelmezni, mintsem az egyiket eleve jobbnak, a másikat gyengébbnek minősítve. Az, hogy szakmai pályafutásom végül ennyire szorosan Giacomettihez kötődött, inkább a véletlen műve volt – bár kétségtelen, hogy a szobrászat mindig különösen érdekelt.

– Míg korábban inkább csak Giacometti szobrait keresték, napjainkban már festményei is hasonlóan magas árakat érnek el. Ugyanilyen keresett lenne a festő Giacometti a szobrász nélkül is?

– Giacometti univerzuma olyan világ, melynek minden eleme egyformán fontos. Ő maga mindig víziókban gondolkodott, sohasem műfajokban. A festő és a szobrász nem vált külön benne, kiállításain mindig ott voltak plasztikái mellett a festményei is. Tény, hogy a piac és a marketing hosszú ideig a szobraira koncentrált, és festményeit sokáig alulértékelték. Mára azonban már ezek is a szobrokhoz hasonló árakat érnek el, már csak azért is, mert jóval kevesebb van belőlük, s ami van, azt nagyrészt múzeumok őrzik – így a piacon csak ritkán bukkan fel egy-egy jelentősebb festménye.

– Hogyan alakult a Giacometti-hagyaték sorsa a művész halála után? Miért kellett ilyen sokáig várni az alapítvány megszületésére? Nem okozott károkat a hosszú interregnum?

– Ez nem egyszerű történet. Giacometti halála után évtizedekig özvegye, Annette gondozta a hagyatékot. Miután 1993-ban ő is elhunyt, tíz évig tartott, amíg fel tudott állni az akarata szellemében született alapítvány; és ez az évtized volt a hamisítók aranykora. Akire nem figyelnek oda, annak életművét előbb-utóbb tönkreteszik a hamisítványok. A mi esetünkben idáig nem fajult a helyzet, de tény, hogy azok egy részét, akik ez idő tájt a hagyaték közelébe kerültek, annak védelme helyett inkább a személyes haszonszerzés motiválta. Az említett tíz év idegtépő időszak volt, s utórezgéseivel, következményeivel mind a mai napig szembe kell néznünk. Így aztán már nem is volt meglepő, hogy például 2009-ben egy németországi raktárban ezer Giacometti-hamisítványra bukkantak, melyek „természetesen” hamisított eredetiségigazolással is el voltak látva. A hamisító egy-két darabbal kezdte, és vérszemet kapott, amikor látta, hogy a szobrok akadálytalanul jutnak el a piacra. A hamisítványok elleni fellépés továbbra is egyik legfontosabb feladatunk, de én most már azon vagyok, hogy lezárjuk a múltat. Sokkal szívesebben beszélek a terveinkről, mint ezekről az ügyekről, melyek nemegyszer perekbe torkolltak. Tudni kell még azt is, hogy Zürichben már 1965-ben, tehát még a művész életében létrejött egy alapítvány, amely egy amerikai gyűjtőtől megvásárolt kollekcióra épült, majd a művésztől és örököseitől kapott művekkel is bővült. Ez az alapítvány saját gyűjteményének feldolgozására és bemutatására koncentrál. És végül a Giacomettivel kapcsolatos egyes jogokkal részben a művész családja rendelkezik. A három partner együttműködése nem minden téren zökkenőmentes, és az is nehezíti, hogy különböző országokban, eltérő jogi környezetben tevékenykednek. Ideális esetben egy művész hagyatéka kapcsán az érintettek meg tudnak állapodni egy személyben, aki őket a „külvilág” előtt képviseli. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az illető azt csinál, amit akar, hiszen be- és elszámolási kötelezettsége van a többi jogbirtokos felé. Az egységes fellépés hiányában mindazok, akiket nem tisztességes szándékok mozgatnak, igyekeznek megtalálni a „gyenge láncszemet”, akit – például a megfelelő szakmai felkészültség hiánya miatt – könnyebben tudnak félrevezetni.

– Egy mű eredetiségéről hatalmas felelősség kimondani az „igen”-t vagy a „nem”-et, hiszen egy-egy állásfoglalás súlyos anyagi következményekkel jár. Az eredetiséget a Comité Giacometti bírálja el, de a felelősség lényegében két ember, ön és a zürichi alapítvány vezetőjének vállán nyugszik. A felelősség helyett akár a hatalom szót is használhatnánk…

– Maradjunk inkább a felelősségnél. Hatalomról akkor beszélhetnénk, ha én saját kényem-kedvem szerint foglalhatnék állást ezekben a kérdésekben, és nem a tények jelölnék ki számomra azt a nagyon szűk mezsgyét, amelyen mozoghatok. És erről a mezsgyéről akkor sem térek, nem is térhetek le, ha történetesen valaki, például egy műkereskedő, kísérletet tesz a befolyásolásunkra – márpedig az ilyesmi előfordul.

– A műbírálaton túl mit tesznek, tehetnek még a hamisítványok ellen?

– Azonkívül, hogy elbíráljuk a hozzánk benyújtott alkotásokat – eddig több mint 800 műtárgyról kértek állásfoglalást –, folyamatosan figyeljük a műkereskedelemben felbukkanó, Giacomettinek tulajdonított műveket, és jelezzük a problémás eseteket. Rendszeresen karbantartjuk, kiegészítjük a honlapunkon bárki számára hozzáférhető adatbázisunkat, amelynek használata az első lépést jelentheti az eredetiség megállapításában. A hamisítás problémájának tudatosításában szerzett érdemek elismerésére 2011-ben díjat hoztunk létre, és ugyancsak évente 10 ezer euróval támogatunk egy ilyen célú projektet. Tavalyi hozzájárulásunkat egy olyan csehországi magánkezdeményezés kapta, amelyben művészek, művészettörténészek, kutatók és volt rendőrök dolgoznak együtt a hamisítás visszaszorításáért.

– Mekkora jelenleg az alapítvány gyűjteménye, és mennyire van mozgásban?

– Több mint 5 ezer alkotással a miénk a világ legnagyobb Giacometti-gyűjteménye. A több ezer egyedi és sokszorosított grafika mellett jelenleg 87 festményünk, 112 bronzunk és 370 gipszünk van. A kollekció ma is gyarapszik – és nem is csak Giacometti alkotásaival. Tőle egyébként nem fő művekre vadászunk; részben azért nem, mert többségükből van már példányunk, de azért sem, mert ezek meghaladják anyagi lehetőségeinket. Inkább azokat a munkákat keressük, amelyek az ilyen fő művekhez vezető utat dokumentálják, és ha nagy ritkán lehetőség adódik, szívesen vásárolunk gipszeket is. Emellett igyekszünk Giacometti alkotásait kortárs kontextusba helyezni, ezért olyan mai művészektől is vásárolunk – például a német Hans-Peter Feldmanntól –, akiknek művei jól párbeszédbe állíthatók Giacometti szobraival vagy festményeivel.

– Az alapítvány régóta tervezi, hogy állandó kiállításon mutassa be a gyűjteményt. Közelebb jutott-e már a megvalósuláshoz ez a projekt?

– Egyelőre nem, de ez elsősorban nem is a kiállítás miatt probléma, hiszen Franciaországban is rengeteg a bemutatkozási lehetőség, és világszerte számos helyre hívják gyűjteményünket – most éppen Hongkongban szervezünk nagyobb tárlatot. Giacometti maga egyébként sosem készült arra, hogy egyszer múzeuma legyen; a műtermeit is csak bérelte, sohasem vásárolta meg. De egészen más lenne az ismertségünk, ha lenne egy „Giacometti-központunk”, ami a kiállítások mellett tanfolyamoknak, szemináriumoknak, konferenciáknak is otthont adna, és ahol kaphatók lennének a művészről készült kiadványok. Most is számos múzeummal, egyetemmel vannak közös projektjeink, de ezekhez mindig a partner adja a helyszínt. A központ révén bevételeinket is növelni tudnánk. Egyelőre azonban hiányzik az anyagi fedezet, és miután a többi jogörökössel nem tudtunk megegyezni újabb öntvények készítéséről és értékesítéséről, ezen a téren belátható időn belül aligha lesz előrelépés.

– Ha jól tudom, az említett vita, amely a család, a zürichi alapítvány és önök között zajlott, önökre nézve kedvezőtlen bírósági ítélettel zárult.

– Sajnos igen, de hangsúlyozni szeretném, hogy a bíróság nem azt állapította meg, hogy újabb, a művész akaratával összhangban álló öntvények készítése nem lenne jogszerű, hanem csak azt írta elő, hogy a három említett partner között legyen egyetértés ebben az ügyben. A döntés egyelőre valóban lehetetlenné teszi egy állandó kiállítóhely létrehozását, de fontosnak tartom hozzátenni, hogy mi elsősorban nem ezért szorgalmaztuk a dolgot. A nemzetközi művészeti színtér az utóbbi évtizedben jó néhány olyan új, tőkeerős központtal gazdagodott, mint például Kína, Brazília vagy a Közel-Kelet, ahol jelentős modern gyűjtemények jönnek létre. Mi azt szeretnénk, ha Giacometti ezekben is képviselve lenne. Arról nem is beszélve, hogy ott, ahol valamire igény van, amit legális forrásból nem lehet kielégíteni, gyorsan megjelennek a hamisítványok.

Emőd Péter