A kivágott fa csonkja

– Miért a Klauzál téren?

– A Klauzál tér a budapesti gettó központi s egyetlen szabad tere volt. A tér szomorú múltja, hogy a gettó idején ideiglenesen ide temetkeztek. A gettósítás kezdetén egy ideig a halottakat még naponta kivitték a temetőbe, 1944. december elején azonban ez a lehetőség is megszűnt, nem volt már ki be-járás a gettó lakói számára. A gettón belül, ezen a zöld területen kezdték temetni a halottakat, később a gettóba zártaknak már arra sem volt erejük, hogy temessenek. Amikor tehát 1945 januárjában kinyitották a gettót, részben temetetlen, részben temetett holtakkal volt tele ez a terület. Iszonyú nagy volt a hideg, a testek megfagytak. Ezeket a fagyott testeket egyrészt a Dohány utcai zsinagóga kertjébe, másrészt a Salgótarjáni úti, illetve a Kozma utcai temetőbe vitték. Tehát mindenféle mendemondával szemben fontos hangsúlyozni, hogy ma már nincsenek halottak a Klauzál téren, hiszen exhumálták őket. Úgy érzem, ez olyan hely, ahol muszáj lenne emlékezni.

– Mikor merült fel benned ez a gondolat, kinek meséltél róla, hogyan próbáltad elérni, hogy valóban legyen itt egy emlékhely?

– Gyerekkoromban 18 éves koromig laktam a közelben, a Rákóczi úton, tehát jól ismertem a környéket. Az általános iskolai és a középiskolai éveket a Klauzál tér közelében éltem. De csak jóval később, felnőtt koromban jöttem rá, mit hordoz ez a környék a város történetében, a hetvenes években erről mélyen hallgattak – mindenki, a szüleim is. Egyszer, egy vasárnap délelőtt, már jóval a rendszerváltás után, odavetődtem a Klauzál térre. Épp egy megemlékezés folyt ott, megkoszorúzták egy fiatal, 1956-ban meghalt költő emléktábláját, ezzel a szöveggel: „Gérecz Attila emlékére, akinek az első sírja itt volt.” Állítólag a Klauzál utcában lőtte le egy tank, s ahogyan a háború idején a zöld területen eltemették a halottakat, ezt a fiatalembert is ide temették ’56-ban. S akkor elgondolkoztam: ezt az emléktáblát folyamatosan ápolják, rendben tartják, mindig van rajta virág, ami nagyon szép dolog, de hogyan lehet, hogy arra a másik 3000 emberre semmi sem emlékeztet, akiket egy évtizeddel korábban itt eltemettek, vagy temetetlenül hagytak? Senki sem tudta, vagy akarta elérni, hogy ennek a körülbelül 3000 embernek is legyen emléke ezen a helyen? Először 2009-ben, a deportálások és a gettósítás 65. évfordulóján tettem több különböző kísérletet, hogy ez ne így legyen. Akkor addig jutottam, hogy a VII. kerületi képviselő-testület határozatot hozott: hozzájárul az emlékmű elhelyezéséhez. A kerületi főépítésszel és egy akkori képviselővel kimentünk a Klauzál térre, és körbejártuk a helyet. A Nyár utca torkolatánál volt egy öreg fa, a visszaemlékezők szerint valószínűleg itt volt az egyik tömegsír. Ezt a helyet jelöltük ki, a fa tövébe szántuk az emlékművet. Megállapodás született arról is, hogy pályázatot kell kiírni. A fát három hónap múlva kivágták. Ez engem annyira rosszul érintett, hogy akkor egy hosszabb szünet következett.

– Hol tart most az ügy? A Szabadság téri emlékmű kapcsán most ez is más összefüggésbe került.

– Amikor közeledett a 70. évforduló, ismét megpróbálkoztam. Építészettörténészként foglalkozom a Klauzál térrel, s egyszer csináltam itt egy sétát, amire eljött Ráday Mihály is. Ő is hallotta a történetet a kivágott fáról, amit én minden lehetséges alkalommal elmondok, egyébként ott a töve, tehát jól látható. S ezután egyszer csak felhívott, hogy ő beszélt a polgármesterrel, hogy legyen emlékmű a Klauzál téren. Elkezdődött egy tárgyalássorozat, az előkészítés, s a kerület szakértőként bevonta Karsai László történészt is, aki kétségeinek adott hangot, hogy kire is emlékeztet majd ez a leendő emlékmű. Véleménye szerint a nyilasok áldozataira. Szerinte az áldozatok tágabb körére, a vidékről elhurcoltakra, a magyar diszkriminatív törvénykezés áldozataira kellene emlékezni, s az ő véleménye szerint erre nem megfelelő hely a Klauzál tér. Nyilvánvalóan még sok vitán keresztül lehet eljutni addig, hogy bármi is megvalósuljon, de abban mindenki egyetért, hogy pályázat útján kell kiválasztani, mi fog megvalósulni. Itt állunk most, hamarosan meghirdetik a pályázatot.

– Van elképzelésed arról, milyen legyen az emlékmű?

– Formai, esztétikai értelemben nincs. Úgy gondolom, az „emlékmű” nem is a legjobb terminus ebben az esetben. Itt egy gesztusra, emlékhely-megjelölésre, emlékeztetésre volna szükség. S a pályázati kiírás szövegében is ezt kell hangsúlyozni. Számomra a legfontosabb, hogy nyílt, átlátható pályázat útján, szakértőkből álló bizottság válassza ki, mi valósul meg.

Turai Hedvig