Marina Abramović

A Bloomberg hírügynökség napjaink leghíresebb performere, a szerb származású, de évtizedek óta Nyugat-Európában, majd Amerikában élő Marina Abramović pénztárcájába nézett bele, és igazolva látta ezt az állítást. Pedig Abramović a performanszművészet nagyasszonya, aki az egész kortárs színtér egyik legnagyobb hatású személyiségévé vált: gyakran idézett Power 100-as listáján az ArtReview legutóbb már az ötödik helyre sorolta, mely a művészek közt a legelőkelőbb pozíció volt, fölényesen megelőzve a műveikből komoly anyagi tőkét kovácsolni tudó sztárokat. Abramović időnként elad ugyan hagyományos értelemben vett alkotásokat is – a legtöbbet, 362 500 dollárt az artnet adatai szerint négy éve a Fotel, nem emberi használatra című 1996-os plasztikájáért fizettek –, ezek árai azonban egy százalékát sem teszik ki a kortárs sztárművészek munkáiért kifizetett összegeknek. Maradnak tehát a performanszok, melyek Abramović esetében rendszerint nagyon időigényesek, néha hónapokig tartanak, és az alkotót mind lelkileg, mind fizikailag rendkívül igénybe veszik. Az utóbbi évek talán leghíresebb, A művész jelen van című performanszában Abramović 2010-ben három hónapon keresztül mindennap 8 órát ült egy asztalnál a MoMA-ban. A sokszor egész éjjeli sorbaállást is vállaló látogatók néhány percre vele szemközt foglalhattak helyet, és mozdulatlanul a szemébe nézhettek. A performansz, melyre a művész egy évig készült, félmillió látogatót hozott a múzeumnak, neki viszont saját bevallása szerint mindössze 100 ezer dollárt. Hasonlóan nagy visszhangot váltott ki legutóbbi, 512 óra című performansza tavaly nyáron, a londoni Serpentine Galleryben.

Abramović egészen a közelmúltig nem is hajszolta a pénzt; amit keresett, elég volt ahhoz, hogy fedezze kiadásait, és fizetni tudja hatfős stábját. (Összehasonlításként: Damien Hirstnek 240 munkatársa van.) Az utóbbi években viszont nagy fába vágta a fejszéjét: a New Yorktól 200 kilométerre fekvő Hudsonben létre kívánja hozni a Marina Abramović Intézetet (MAI), amihez már megvásárolt egy hatalmas egykori teniszcsarnokot, hogy azt Rem Koolhaas tervei alapján alakítsa új funkciójához. A reményei szerint már jövőre megnyíló MAI multifunkcionális kulturális központ lesz, mely az „Abramović-módszer” rejtelmeibe is bevezeti a látogatókat. Ez egyfajta önismereti tréning, segít kikapcsolódni a hétköznapok rohanásából, javítja a lényeglátást, a kitartást, a tűrőképességet – mindazt, amiből Abramović performanszai is építkeznek. A beruházás és a projekt beindítása több tízmillió dollárt emészt fel, aminek előteremtésében a művész számos barátja és egy fundraising kampány is segít. Nem kevés pénzt hoznak a konyhára a performanszokról készült, limitált példányszámban megjelenő videók és video-stillek, melyek ára a piacon az elmúlt években sokat emelkedett, de emellett Abramović a reklámbizniszbe is belekóstolt: a tavalyi labdarúgó VB alkalmából az Adidas reklámfilmjében engedte feltűnni egy munkáját. Volt persze, akinek ez nem tetszett, amire ő csak annyit jegyzett meg: „Egyeseknek nagyon ósdi elképzeléseik vannak arról, hogy a művésznek nem lehet semmije.” A MAI finanszírozása érdekében mostanában szívesebben vállal előadásokat is, átlagosan 15 ezer dolláros honoráriumért.

Ám a nagyobb pénzek máshonnan folynak be: a művész, ahogy a Bloombergnek most elárulta, már korábban megpróbálkozott az ingatlanüzlettel is, melyhez saját bevallása szerint jó érzéke van. Először egy olyan ingatlant vásárolt meg, amely senkinek sem kellett, mert úgy tűnt, egy zűrös bérlőt nem lehet kitenni belőle. Neki ez sikerült, az épületet felújította, és az ügyleten végül milliókat keresett – dollárban. A nyereséget újabb ingatlanokba fektette, melyek egy részén máris jelentős haszonnal adott túl. Ha továbbra is ilyen szerencsés kezűnek bizonyul, a MAI jövő évi megnyitásának nem lesz akadálya.

E. P.