szerző:
Műértő
Tetszett a cikk?

Wroclaw, amely hatvan éve még letarolt pusztaság volt Lengyelország nyugati peremén, 2016-ban pedig Európa Kulturális Fővárosa, most a Ludwig Múzeumban mutatja be nagyszabású tárlaton (Vadnyugat – Az avantgárd Wroclaw története) művészetének nagy korszakát.

Norbert Delman: Sweat is fat crying, 2016
© a művész és Biuro Wystaw jóvoltából, Ludwig Múzeum, Budapest

Két másik kiállítás is kapcsolódik hozzá: szintén a Ludwigban, egy emelettel följebb, mai lengyel képzőművészek múlttisztázó gesztusaival találkozunk (Fiatal Lengyelország – A valóság utóérzései), míg a Lengyel Intézet kiállítóhelyén, a Platán Galériában fiatal lengyel alkotók mutatják be rezidensprogramok kapcsán, mit gondolnak az eredményorientált művészeti életről (Jet Lag). Három korszak, három gondolkodásmód, a tárlatokat bejárva mégis nyilvánvaló a közös eredő: a vizsgálódó-kritikai attitűd. A magyar közönség pedig újra érzi azt a semmihez sem hasonlítható vonzást, amit a hatvanas évek közepétől a rendszerváltásig Lengyelország kultúrája gyakorolt rá.

De maradjunk egyelőre Wroclawnál. A Ludwigba hozott anyag az idei Kulturális Főváros évadjának utazó rendezvénye, előttünk Varsóban, Kassán, Bochumban és Zágrábban járt, változatlan összeállításban. Dorota Monkiewicz kurátor úgy szerkesztette meg a majdnem 500 műből álló együttest, hogy a néző a megidézett korban, műfajokban, alkotócsoportokban és gondolatokban egyszerre tud tájékozódni. A kiindulópont 1966, ekkor kezdte kidolgozni Jerzy Ludwinski műkritikus a Mai Művészet Múzeumának koncepcióját. Ezzel megadta a kezdő lökést az útkereső lengyel művészvilágnak: a múzeum ne gyűjteményt hozzon létre, hanem szeizmográf legyen, azonnal reagáljon a társadalom rezdüléseire. Mindezt abban a városban mondta ki, amely éppen akkoriban fogalmazta újra önmagát. Wroclaw ezeréves története során hol lengyel volt, hol német, egy ideig a cseh királysághoz tartozott, majd a Habsburg Birodalomhoz, egymilliós lakosságával a II. világháborúban Németország keleti határerődjeként működött, és szinte teljesen elpusztult. Elcsatolták és újraépítették, az eltűnt/elűzött németek helyébe lengyelek jöttek, akiket más, keleti területekről telepítettek ide. A gyökértelenséget, a tapogatózó identitáskeresést a kommunista blokk nyugati végein telibe találta a neoavantgárd első lendülete. A múzeumalapítás hamvába holt, de a „lehetetlen művészetét” hirdető Ludwinski létrehozta a Mona Lisa galériát, és ezzel útnak indította a lengyel konceptuális művészetet. A Ludwig tárlatán a galéria jellegzetes emblémája mellett néhány harcias szellemű korabeli mű is megjelenik, köztük az ekkor még fiatal, később botrányt keltő feminista munkáiról ismert Natalia LL-től a Letartóztatási parancs (1970), és remek atmoszféraidéző fotókat láthatunk a hatvanas évek második felének Mona Lisa-kiállításairól.

Wroclaw életében más szempontból is cezúra 1966: ekkor fogadta be a város Jerzy Grotowskit és az általa alapított Laboratórium Színházat, miután korábbi működési helyén, Opoléban a helyi tanács veszélyesnek ítélte a tevékenységét. Grotowski „szegény színháza” hálás közegre talált a nyitott, befogadó Wroclawban; annyira, hogy amikor néhány évvel később felhagyott a színházszerű működéssel, és társulatával a színészi tevékenységet tökéletesítő gyakorlatokat folytatott, a város ezt is felvállalta. 1982-ben Grotowski elhagyta Lengyelországot, de a Laboratórium Színház – akkor már jó ideje nézők nélkül, mint sajátos oktatóműhely – még 1984-ig működött, és hatása forradalmasította Wroclaw kulturális életét. A kiállítás egyik terme ezt a befolyást jeleníti meg a színházi fesztiválok, performanszok dokumentumain, a Grotowski-műhelyről készült filmrészleteken keresztül. De nyilvánvaló, hogy jelenléte messze túlment a színház terepén: az emberi testtel, a fizikummal, hanggal, mozgással való kísérletezés a szabadság határait feszegette. Ugyanezt tették a hetvenes évekbeli nyilvános wroclawi akciók, az utcai vetkőzéssel végződő „szocialista ünnepségek” és a különleges helyszíneket választó underground koncertek a nyolcvanas években. Utóbbiakról a kiállítótérben egy hosszú falnyi plakát, fotó, videó és dokumentum tudósít. Döbbenetes erővel jelennek meg az úszómedencében, víztoronyban vagy a világháború idején kiépített föld alatti erődrendszer járataiban rendezett koncertek, és velük együtt persze a magyarországi underground bandák akcióinak emléke is előjön. Az egész kiállítás olyan koridéző erővel dolgozik, hogy fölösleges lenne bármilyen utalás a párhuzamos hazai történetekre, a néző magától rákapcsolódik a másik, számára ismerősebb közelmúlt képeire. Ugyanebben a teremben láthatók az 1966-tól meghirdetett tárgy nélküli művészet parafrázisaként – a nyolcvanas évek radikális ellenesztétikája jegyében – a Luxus Csoport házilag barkácsolt makett-művei mint az ellenállás következő lépései.

A gazdag válogatás alig észrevehetően tér át egyik témáról a másikra. A városról készült archív fotósorozat a hatvanas évekből olyan sokkoló, hogy noha alapvetően urbanisztikai problémát jelenít meg, töményen benne van az egész kiszolgáltatott peremlét – és vele a lázadás, a szembefordulás ereje is. Ebből a képsorozatból megértjük az egész kiállítást. De ugyanez jön le Zbigniew Libera 2012-es felnagyított színes fotójából is, amelyen az elhagyott szovjet laktanyát mai lovasok járják be; vagy a szöveg vizualizációjával foglalkozó konkrét költészet korabeli lapjairól, melyek a műfajok keveredését, a kánonok radikális lerombolását közvetítik. A legizgalmasabb átjárásokat talán a művészeti, építészeti és urbanisztikai fesztiválokat dokumentáló terem kínálja, az 1970-ben megrendezett Vizuális Művészetek Szimpóziumának fotóival, vagy az 1975-ös és 1981-es Terra építészeti kiállításokkal, ahol felvonultak az utópia-építészet legizgalmasabb tervei, az angol Superstudio légváraitól a japán kapszulaházakig. Ráadásul nem csekély hatást gyakoroltak a helyi építészetre, amit például a Sedesowceként (magyarul vécéfedél) becézett, máig álló lakótelep bizonyít.

Az avantgárd Wroclawot prezentáló kiállítás lenyűgözően energikus. Nem mondhatjuk nézőbarátnak: a feliratokat itt-ott nehéz kiböngészni, nem folyamodik látványos installációhoz, de ez nem is hiányzik. Kritikai látásmódja segíti kikerülni a nosztalgikus korfestés betegségét, cserébe viszont lendületes. Sok művet és sok témát vonultat fel, a mai múzeumi trendhez képest talán még zsúfoltnak is mondható, de bőven látványosabb, átgondoltabb és élvezhetőbb, mint ami egy szinttel följebb, Fiatal Lengyelország címen fogad. Itt a nagy, szellős termekben a néző hirtelen magányos lesz, az eddigi tobzódásból megfontolt, óvatos közelítések, jelképekkel és fogalmakkal birkózó projektek közé kerül. Mintha üvegfalon át nézné a jelent, a rendszerváltás óta eltelt 27 év problémáival szembesítő mai lengyel műveket.

Pedig az ütős látványú, mégis inkább közhelyes jelkép-parafrázis (Maya Gordon felfújható címersasa) mellett izgalmas munkák is vannak itt: Piotr Wysocki és Dominik Jalowinski Refugee Jamje például a menekültlét kapaszkodóit jeleníti meg, Agnieszka Polska költői élet-halál videoinstallációja vagy Tomasz Górnicki Rituális hajvágás című szobra a kollektív gyerekkor elvesztéséről megejtően finom. A legerősebb hatást Agnieszka Kurant és Anna Baumgart akciójának fotói hozzák; ők az egykori varsói gettó két része közé, a forgalmas utca fölé kis tükörgömbökből zárójelbe tett három pontot függesztettek, hogy a hely emlékezetének tárgyát, a lengyel zsidóság eltűnését társadalmi témává emeljék. Az üresség kipontozott helye, az „égbe kiáltó” hiány felmutatásával az installáció a neoavantgárd anyagtalan művészetének életerős utódjaként jelentkezik, akárcsak Agneta Greszykowska videomunkája, amely a női test mozdulataiból épít fel egy narráción túli képnyelvet, a korai orosz és német kísérleti filmek eszközeihez visszanyúlva.

A harmadik lengyel kiállítás, a Platán Galériában látható Jet Lag a legfiatalabb nemzedék kritikai attitűdjét közvetíti, ismét nyíltabb, szókimondóbb eszközökkel. Sylwia Serafinowicz kurátor külföldi rezidensprogramokban részt vett fiatal wroclawi művészek munkáiból válogatott, és a rövid ösztöndíjprogramokban kódolt sürgetéshez a jet lag tünetét kapcsolta. Utazás, kapcsolatteremtés, alkotás, majd ismét utazás – miközben nincs idő a környezet igazi befogadására, az elmélyülésre. A gyors eredményt elváró támogatási forma a mai, termékorientált társadalom következménye, erre reagálnak a művészek. Kama Sokolnica úgy, hogy egy rézrúdra terített fekete bőrdarabbal magát a fejfájós jet lag-állapotot vizualizálja, Olaf Brzeski egy rozsdás fémcsőből hajlított óriás házi légy plasztikájával, Krystian „Truth” Czaplicki az idő hiányában meg nem valósított, csak videoblog formájában bemutatott „tárgyakkal”, Piotr Skiba a Brooklynban fotózott paintball-pálya képével, amit egy rövid látogatásra érkező idegennek, európainak reménytelen megérteni, pláne elfogadni. Ez a generáció nem elégszik meg a hely karakterével, mélyebb élményekre, a folyamatok megértésére vágyik. A Platán kiállítása valójában egy következő nemzedék élhető élet utáni vágyát közvetíti, szellemes kiáltvány a „slow art” létjogosultságáért. A hatvanas évek tárgy nélküli művészetideájától – három lengyel kiállításon és fél évszázadon keresztül – így jutunk el a hely és idő nélküli művészet visszautasításáig. (Ludwig Múzeum, november 27-ig, ill. december 4-ig; Platán Galéria, november 29-ig.)

Götz Eszter

Megjelent a Műértő 2016. novemberi lapszámában.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!

„Ha tudod, mi az a floppy, ideje eljönnöd rákszűrésre“ – Miért használnak még mindig faxot, floppyt, teletextet?

„Ha tudod, mi az a floppy, ideje eljönnöd rákszűrésre“ – Miért használnak még mindig faxot, floppyt, teletextet?

Inkább Dániához közeledne a grönlandi kormányfő, semmint a tiszteletlen amerikaiakhoz

Inkább Dániához közeledne a grönlandi kormányfő, semmint a tiszteletlen amerikaiakhoz

Az irodaszereken túl – fenntartható megoldásokkal a munkahelyi jóllétért

Az irodaszereken túl – fenntartható megoldásokkal a munkahelyi jóllétért

Már négy halottja van az iráni kikötőben történt robbanásnak, aminek még mindig nem tudják az okát

Már négy halottja van az iráni kikötőben történt robbanásnak, aminek még mindig nem tudják az okát