A berlini Alexanderplatz maga volt az NDK építészeti öröksége. A porosz időkben eredetileg katonai gyakorlótérnek, valamint állat- és kirakodóvásárnak használt tér – ami III. Frigyes Vilmos idején az idelátogató Sándor orosz cárról kapta a nevét – a II. világháború után a kettéosztott német főváros keleti részének lett központja. Akkortól pedig nem sajnáltak rá sem pénzt, sem energiát, s a hatvanas években hatalmas építkezésekbe kezdtek.

Néhány év leforgása alatt, az NDK fennállásának 20. évfordulójára el is készültek a keletnémet „munkás-paraszt állam” erejét megmutatni hivatott épületek, mindenekelőtt a tévétorony (365 méterével mindmáig az immár egyesített Németország legmagasabb építménye) és az Interhotel Stadt Berlin (120 méter, ma is a legmagasabb szállodája a városnak, csak most már Park Inn néven). A teret szegélyező további épületek, a Tanárok Háza, a Kongresszusi Központ, a másik oldalon a Centrum áruház, s az 1971-es VIT szimbólumának szánt világóra együtt adták azt a képet, amit a berliniek csak így emlegettek: „Alex”.

Hatalmas szabad felülete – minden közlekedést száműztek a térről – a szemnek, és egy maghatározó pillanatban a gondolatoknak is szabad teret nyújtott. 1989. november 4-én a keletnémet demokratikus ellenzék itt rendezte félmilliós tüntetését, ami után öt nappal a fal a múlté.

Ötletrohamok és szabotőrök

Na, ezzel a térrel nem tudtak mit kezdeni az újraegyesítés után a város vezetői. Az első, nagyszabású és nagyravágyó tervek tíz, egyenként 150 méter magas, nagyjából körben elhelyezkedő felhőkarcolót álmodtak a térre, s mindent eltüntettek volna, ami ennek útjában áll. „A város koronája” – így nevezte 1993-ban díjnyertes vízióját annak megalkotója, Hans Kollhoff építész, akinek elképzeléseiből aztán több mint két évtizedig nem lett semmi.

Hol a beruházók halogatták a döntést (mert például az ígéretesnek indult irodapiacon túlkínálat keletkezett), hol a meglévő épületek tulajdonosai teremtettek kész helyzetet azzal, hogy felújították, s külsőleg is átalakították-modernizálták tulajdonukat. S születtek átmeneti, öszvér megoldások is.

AFP / Kay Nietfeld

Ott van például az Alexanderplatz keleti szélén éktelenkedő és Alexa néven bevásárlóközpontként funkcionáló építmény. Aki az újraegyesítés óta nem járt Berlinben alighanem a „na, legalább befestették” felkiáltással kommentálja a látványát, és hát a leginkább hússzínben játszó épület valóban úgy néz ki, mintha szürke betontömbjét az NDK-s időkből felejtették volna itt, s az újraegyesítés óta csak egy gyors külső kozmetikázásra futotta.

Holott nem így van, a 2004-ben felhúzott, s szépnek, lendületesnek, vagy akár csak ízlésesnek aligha nevezhető építmény annak az időnek a terméke, amikor a berlini városkép felelősei, a szenátus építésügyi igazgatósága, a város neves építészei, a politikai döntéshozók, meg persze a beruházók nem tudtak mit kezdeni a térrel.

Vagy ott van a környék vitathatatlanul legrondább épülete, egy szórakoztatóelektronikai áruház, ami úgy néz ki, mintha egy nagy kéz egyszerűen letett volna egy ormótlan kockát a tér közepére. Most azonban talán ez a kocka is átértékelődik – legalább annyiban, hogy egy mellette égbe törő felhőkarcoló lábánál meghúzódva a kutya sem veszi majd észre.

AFP / Tim Brakemeier

Egy amerikai Berlinben

Történt ugyanis, hogy január végén bejelentették: a 85 éves kanadai-amerikai sztárépítész, Frank Gehry lett a nyertese annak a tervpályázatnak, ami – legalábbis a mostani állás szerint – valóban az Alexanderplatz megújítása felé tett első lépést jelentheti. Azaz: az ő elképzelése szerint épülhet meg az első 150 méter magas torony.

Gehry az új, futurisztikus hatást keltő Potsdamer Platzot megálmodó olasz, Renzo Piano, illetve a Reichstag üvegkupoláját építő Sir Norman Foster mellett azon építészek egyike, akikre a németek szívesen bízták-bízzák az újraegyesített város nevezetes helyeinek megújítását. A többi között a bilbaói Guggenheim múzeum terveit is megálmodó építész három részből (alap, középrész, csúcs) álló, s fölfelé haladva enyhén elcsavarodó építményt képzelt el a térre, olyan tornyot, amely már modell képében is több szeretne lenni, mint egy egyszerűen csak az égnek meredő betonhasáb.

AFP / Britta Pedersen

Mert a városban élni kell

Hogy mennyire fogják szeretni a berliniek, azt még tippelni sem lehet, az viszont már most látszik, hogy a berlini városépítészet felelősei megváltoztatták az alapkoncepciót. A Gehry-házban ugyanis nem irodák, hanem alapvetően lakások lesznek, összesen háromszáz, s csak a földszint meg még néhány alsóbb emelet ad helyet szállodának, üzleteknek.

A több mint két évtizedes várakozás-halogatás ugyanis arra azért jó volt, hogy belássák, a belvárosban nemcsak dolgozni, hanem lakni is kell. Ha tehát el akarják kerülni, hogy estére elnéptelenedjenek az utcák, a közösségi terek, akkor lakásokat is kell építeni, ebben az esetben egészen a 39. emeletig fölfelé.

Az épület jellegzetessége lesz, hogy homlokzatát terméskő borítja majd, s a legfelső emeleti lakásokhoz is tartoznak erkélyek (ami az abban a magasságban uralkodó erős szél miatt különlegességnek számít, ezért az ilyen házai tervezőinek többsége el is tekint ettől a megoldástól).

Az igazi vita még hátravan

A most 250 millió eurósra tervezett beruházásnak 2017-re kellene elkészülnie – a feltételes mód már csak a mostani nevesebb csúszások, például az új repülőtér átadásának kínos halasztásai miatt is indokolt. De vannak technikai csapdák is: az egyik mindjárt az, hogy a második világháború idején a tér alatt hatalmas vasbeton légoltalmi bunker épült, éppen ott, ahová a torony mélygarázsát tervezik.

És még azt sem lehet kizárni, hogy a terveken változtatni kell. Bár a beruházó, az ugyancsak amerikai Gerald Hines képviselője a tervek bemutatásakor kijelentette, egy centivel sem építenek kevesebbet 150 méternél, a berlini szenátus jelenlegi koncepciója szerint az egykori NDK-s épületek is maradnak a téren, tehát marad a szálloda is – ami viszont csak 120 méter, s az eredeti beépítési koncepció úgy rendelkezett, hogy a „város koronája” egyforma magas tornyokból épüljön meg. Vagyis a városi szenátusnak még le kell folytatnia néhány vitát.

Az „Alex” az 1969-es határidőre vita nélkül, a tervgazdaságnak megfelelően, pártutasításra épült meg. Az új Alexanderplatz az érdekütközéses-macerás piacgazdaság és a még macerásabb demokrácia miatt valószínűleg az immár több mint két évtizedes csúszásra is rátesz majd még néhány évet.