Az Európai Roma Jogi Központ nemzetközi szervezet sajtóközleményében aggasztónak nevezte egyes médiumok - nevesítve a TV2 és a Magyar Nemzet – bűneset óta készített, Olaszliszkáról szóló anyagait, melyekben különböző szervezetek szóvivőire, helyi képviselőkre és média személyiségekre hivatkozva az olaszliszkai cigány közösséget teszik felelőssé Szögi Lajos tanár haláláért. Az ERRC azt is elfogadhatatlannak tartja, hogy egyes újságírók az ügy kapcsán általánosságokban beszélnek a „cigánykérdésről, illetve, hogy a gyanúsítottakra egyszerűen csak, mint „cigányokra” hivatkoznak. A sajtóközlemény külön kiemeli Bayer Zsolt október 17-én, a Magyar Nemzetben megjelent írását, melyben arra a dilemmára, mit kell az olvasónak tennie, amennyiben elüt egy cigánygyereket, azt a tanácsot adja, hogy az illető taposson bele a gázba.

A parkettaégetés sztereotípiája

„Hallani a televízióban, hogy bizony amelyik cigány nem volt érett arra, hogy ilyen helyen lakjon, azok felszedték a parkettát, avval tüzeltek a szoba közepén, ott főztek kondérban.” Egy ősrégi mítosz nyomába eredt az Urbanlegends. Részletesebben

A magyar média romaképét vizsgálta Bernáth Gábor a 2003-as Bazi nagy roma lagzi néven sugárzott „paródiát” követően a Beszélőben megjelent cikkében, megjegyezve, hogy a magyarországi média jellegzetes romaábrázolása a róla kialakított több évtizedes diskurzus része, és sok tekintetben fenntartója. E médiakép forrásai szerinte a magyar média általános gyengeségei, illetve az e sztereotípiák által meghatározott szocializációs minták. Tartalomelemzések azt mutatják, hogy a többségi médiakép fő tematikája nagyjából egybeesik magyarországi romákkal kapcsolatos sztereotípiákkal. E médiaképben a magyarországi romák három nagyobb témakörben kaptak jelentős figyelmet: a szegénység, a kultúra (koncertek, tánccsoportok fellépései) és a konfliktusok (főleg bűnesetek, még ha nem is azok) területén.

Az etnikai hovatartozás nyilvánosságra hozatala a bűnügyi tudósításokban az adatvédelmi- és a kisebbségi ombudsman 1997-es állásfoglalása óta törvényellenes. Ennek köszönhetően ma a magyar sajtóban csak elvétve utalnak a gyanúsítottak roma származására. Kivételt képeznek az olyan kiemelkedő sajtóvisszhangú esetek, mint például a zámolyi roma családok házainál meggyilkolt csákvári fiú esete vagy a mostani olaszliszkai tragédia.

A roma médiakép másik jellegzetessége, hogy a romákat homogén masszaként ábrázolják – mutat rá Bernáth. A média nemcsak tájékoztat, hanem alakítója is annak a képnek, amelyet a társadalom saját magáról és saját magának alakít ki. E képet talán a híreknél is jobban befolyásolják a média szórakoztató műsorai, amelyekből a romák – leszámítva a cigányképet tovább egyszerűsítő mulatozó Lagzi Lajcsi-társaság és a családjával örökké veszekedő, de aranyszívű Győzikét - hiányoznak. Fonák helyzet alakul ki sokszor akkor is, ha éppen a kliséket próbálják a szerkesztők témaválasztásaikkal cáfolni. Jó példák erre azok a sikersztori-portrék, amelyek roma vállalkozókat, egyetemistákat mutatnak be, mintegy szabályt erősítő kivételként, különcként. Az efféle műsorszámok azt sugallhatják: tényleg csak a romákon múlik, ki tudnak-e törni. A jelenségre 1978-as belső használatú tanulmányában Hann Endre is rámutatott, amikor leírta: a kivétel nem gyengíti a sztereotípiát, inkább erősíti a szabályt, hitelesebbé teszi a negatív sémát a véleményformáló látszólagos objektivitásának alátámasztásával.

© PLT

A romák médiabemutatását erőteljesen meghatározó klisék tehát nagyjából egybeesnek a romákkal kapcsolatos többségi sztereotípiákkal. Ezért Bernáth szerint a kérdés úgy is felvethető, hogy ez a médiakép hozzájárul-e a többségi sztereotípiák fenntartásához. Kutatások bizonyítják, hogy bár a média még hosszú távon is nehezen tud mélyen gyökerező negatív előítéleteket megváltoztatni, az azokkal megegyező ábrázolások erősítik a meglévő beidegződéseket. Ráadásul sokszor még a rosszindulat sem kell: ha például egy társadalom közbeszédében a döntéshozók által is elfogadott egy népcsoport lustaságára hivatkozva elhárítani a szegénység kérdését, úgy e retorika folyamatos fenntartásához elég az is, ha a média mindössze továbbadja e szereplők nyilatkozatait. Magyarországon miniszterelnök is többször hangoztatott olyan, az előítéletességre játszó kijelentéseket, hogy „a cigányok lakta területeken rohamosan nő a bűnözés”, vagy a romákat a devianciával azonosító előítéletet: „szomorúan sok lakás sorsa lett az Magyarországon, hogy szépen fölépítették, beköltöztek a roma családok, és akkor azt látták az emberek, még egy év sem kellett, hogy elteljen, hogy ezek a lakások teljes egészében lezüllöttek, föltépkedték a parkettát, tönkrementek a nyílászárók”. – mutat rá cikkében Bernáth. György Péter Élet és Irodalomban írt cikkében lesújtóan jegyzi meg ezzel kapcsolatban: míg a pártok saját médiaprezentációjuk ügyében erőteljesen megkövetelték a média kiegyensúlyozottságát, másodlagos szempont maradt számukra egy olyan közbeszéd kialakítása, amely az elesett társadalmi csoportok méltóságával kapcsolatos.

A politikai és értelmiségi elit (beleértve a pedagógusoktól az újságírókon át a televíziós személyiségeket) által meghatározott normák tehát jelentősen befolyásolhatják a kirekesztettekkel kapcsolatos közbeszédet. E nyomásgyakorlás Bernáth szerint a médiában a termékkínálattól a műsorkészítők képzésén át a tiltakozások eszközéig terjedhet, beleértve a saját médiumok fenntartását, de civil polgárjogi akciókat is.

A 2001-ben alapított Ec-Pec Alapítvány az International Steb by Step Association (ISSA) hálózatának tagjaként szervez ún. előítélet-kezelő tréningeket. Szakembereik szeretnék, ha a jövőben újságíróknak is tarthatnának előítélet-kezelő tréninget, mert úgy ítélik meg, a médiamunkásoknak erre különösen szükségük lenne. „Ahogy másokban, úgy az újságírókban is rengeteg előítélet él, de nekik a felelősségük is jóval nagyobb” – mondta el megkeresésünkre Pap Sára, az alapítvány ügyvezetője.

Az ISSA szakemberei által eredetileg az amerikai színes bőrűekkel szembeni előítélet kezelésére kidolgozott tréning „magyarosítását” az Ec-Pec Alapítvány – többek között pszichológusokból, szociológusokból álló – stábja végezte. Az Ec-Pec trénerei az Equal Esélynövelő roma koordinátorok képzése és foglalkoztatása című - az EU és a Magyar Kormány közös támogatásával és a Foglalkozáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium HEFOP programja keretében támogatott - projekt keretében 20 vidéki iskolában tartanak tréningeket, egyelőre „civil” résztvevőkkel. „Ezek olyan marginalizálódó települések iskolái, ahol a diákok túlnyomó többsége roma származású” - magyarázta a hvg.hu-nak Pap Sára, hangsúlyozva: tréningjeik nem csak a roma előítéletekről szólnak, hanem mindenfajta előítéletről, legyen az „akár a szőke nőkkel kapcsolatos”. A trénerek szembesítik a résztvevőket a bennük rejlő előítéleteikkel, s ezeket megpróbálják feldolgoztatni velük.

„Előítéletről akkor beszélhetünk, ha a konkrét tapasztalat ellentmond a hiedelmünknek, de mi ennek ellenére ragaszkodunk a sztereotípiáinkhoz” – magyarázza Pethő Melinda, az előítélet-kezelő tréningek vezetője. „Tréningjeinken abból indulunk ki, hogy mindenkiben vannak előítéletek, és ezt nem kell szégyellni, mert természetes. Azzal ugyanis, hogy kategóriákat gyártunk a fejünkben, a világban való tájékozódásunkat segítjük. Ha kisebbségekről beszélünk, általában ugyanezek a kategóriák köszönnek vissza: nem az egyedek tulajdonságából indulunk ki, hanem a csoportról alkotott képünket vetítjük rá az abba a csoportba tartozó egyénre” – magyarázza stigmatizációs szokásainkat Pethő.

A tréning célja, hogy önkontrollra késztesse a résztvevőket. Persze az ehhez vezető út nem könnyű. Első lépésként a tréningezőknek el kell érniük azt, hogy csoportjaik megnyíljanak: őszintén meséljenek saját élményeikről, elmondják, mit éreznek, mit gondolnak. „Nagyon gyakran ítélünk jó előre úgy, hogy nincs is elég információnk a dologról. Erre nagyon jó gyakorlatok vannak. Elmeséljük a résztvevőknek a történet elejét, s arra kérjük őket, hogy helyezzék rangsorba, kit tartanak a legpozitívabb és a legnegatívabb szereplőnek. Miután megvolt az egyéni, majd a csoportsorrend, elmondjuk a történet végét. Itt aztán kiderül, hogy a valóság egészen más, mint azt gondolták” – mond egy példát egy gyakorlatra a tréner.

Egy másik feladatban minden résztvevő – ahogy belép az ajtón – kap egy stigmát, egy színes matricát a homlokára, ám azt nem közlik vele, hogy mi az. Ez a stigma sokféle lehet: okos, szorgalmas, buta, lusta stb. A feladat az, hogy a résztvevők egymáshoz a stigma alapján viszonyuljanak. A butához úgy, ahogy egy butához szoktak, a szorgalmashoz úgy, ahogy egy szorgalmashoz, anélkül, hogy a stigmatizált a tudatában lenne annak, hogy ő milyen stigmát visel. Mindeközben a csoportban együtt kell dolgozniuk, elő kell állítaniuk valamit, a játék végén pedig mindenkinek ki kell találnia, belépéskor milyen stigmája volt. „A gyakorlat rávilágítja a résztvevőket arra, hogy saját magatartásunkra milyen nagy hatással van az, hogy mások mit gondolnak rólunk. Van olyan, aki elhiszi magáról, hogy buta és összeomlik. Általában azok harcolnak a szerepük ellen, akiknek az önértékelése, az önismerete rendben van” – meséli Pethő Melinda.

Az egyik legkeményebb gyakorlat a trénerek szerint az, amikor a résztvevők egy rajtvonalhoz állnak és mindenki aszerint léphet előre vagy hátra, hogy milyen instrukciókat kap. „Többféle szempont alapján lépteti őket az instruktor: diplomás, nem diplomás, beszél-e nyelveket, van-e internete, milyen etnikumú családban született, egyedül él-e vagy családban, milyen vallású, hány éves, van-e fogyatékossága, és a többi. A végén kiteszünk egy szép bonbont és azt mondjuk: aki elsőként eléri, azé lesz. Ekkor kiderül, mennyire számít az, hogy valaki milyen társadalmi osztályból, hogy elölről vagy hátulról indul” – mondja a tréner, hozzátéve: aki leghátul van, az sokszor már azt sem hallja, mit kell csinálni.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a tréningben résztvevők először mindig összezavarodnak, - a tréner szavaival élve - mélyre süllyednek gondolataikban. Ezt követően kell újra felépíteni az „embert”. Szembesülnek azzal, hogy miként viszonyulnak egyes kérdésekhez, legyen szó például a homoszexuálisokról vagy a muszlimokról. „Fontos, hogy tudatában legyenek annak, hogy egy-egy csoportot a szociális távolságtartás skáláján hova helyeznek el. Tapasztalataink szerint a legkevésbé a cigányokkal és a bőrfejűekkel szemben elfogadóak a többségi társadalom tagjai, a második körben pedig a homoszexuálisok és a drogosok állnak. Innen jönnek a többiek, az arabok, a zsidók, a kínaiak, és akár a szőke nők” – mondja Pethő. A tréner szerint a cél, hogy a résztvevők eljussanak oda, hogy kontrollálni tudják megnyilvánulásaikat, s tudatosan viselkedjenek azokban a szituációkban, amelyekben eddig csak az előítéleteik irányították őket.