© Stiller Ákos

A lehető legkisebb befektetéssel - néhány Molotov-koktéllal - az idén is tematizálni tudta egy szűk radikális csoport az 1956-os budapesti megemlékezéseket. A résztvevők ezúttal azonban még azt a lélektani támogatást sem kapták meg, amit egy éve, amikor Orbán Viktor Fidesz-elnök, "beleszippantva a levegőbe", már jóval az események előtt terjedő puskaporszagról beszélt.

A rend fenntartása ezúttal egyaránt érdeke volt a kormányváltást a három "díjas" (vizit-, tan- és kórházi napidíjról szóló) népszavazással kikényszeríteni akaró ellenzéknek, illetve a néhány hete az "új rend" programjával előállt Gyurcsány Ferenc kormányfőnek. Igaz, utóbbi szempontjából inkább már aránytalannak, túlzónak tűnt az a - helyenként a kijárási tilalom határait súroló - rendőri biztosítás, amivel például az ünnepi események fő helyszínein (Operaház, Kossuth tér, 56-os emlékmű) megjelenő magas rangú állami vendégeket védték. Sólyom László köztársasági elnök nem is hagyott ki a műegyetemi megemlékezésen egy-két oldalvágást, mondván: "ez az ünnepség nyitott, ide mindenki eljöhet", illetve hogy "nem akarjuk és nem is lehet elfelejteni azt, ami tavaly október 23-a estéjén és éjszakáján történt".

Az idei ünnepségsorozat ugyanannak a politikai játszmának a részévé vált, ami Gyurcsány balatonőszödi beszédének tavaly őszi kiszivárogtatása óta zajlik, s amelynek egyik következménye az állami ünnepek látványos kiüresedése. Nem mintha korábban az állami protokollesemények népünnepélyeknek számítottak volna, de az immáron fizikailag is egyre megközelíthetetlenebbé váló - közterületen is zártkörű - központi rendezvények már azt a kérdést is felvetik: ilyen körülmények között van-e egyáltalán értelmük az effajta ceremóniáknak.

Gyurcsány ezúttal békülékeny, a konfrontáció időszakát lezárni akaró kormányfőnek igyekezett mutatkozni, mondván: "az elmúlt években sokat tettünk azért, hogy meglássuk, ami elválaszt bennünket". Ugyanakkor a Népszavának adott interjújában azt is egyértelművé tette, hogy a kéznyújtás nem az Orbán Viktor vezette ellenzéknek szól. Szerinte a mostani felfokozott állapotnak a valamikor 2008 közepe táján beálló konszolidáció vet majd véget, ami egyúttal zátonyra futtatja az ellenzék kormánybuktató szándékát.

Ennek épp az ellenkezőjét igyekezett sugallni Orbán, aki némiképp lejárt szavatosságú ünnepi beszédében - amely ebben a formában akár tavaly is elhangozhatott volna - korábbi beszédpaneleinek újrafelhasználásával ismét megerősítette a fideszes népszavazással kapcsolatos kormánybuktató várakozásokat, amelyeket innen már csak alulteljesíteni lehet. Igaz, annyi finomhangolást ezúttal a pártelnök is szükségesnek tartott, hogy még egy sikeres referendum esetén se beszéljen azonnali kormányelzavarásról, inkább csak egy olyan lehetőségnek állítsa be azt, ami - mint az 1989-es négyigenes népszavazásnál történt - megnyithatja az utat a változások felé. A mostani legnagyobb eredménynek így egyelőre csak annak a "sportsikernek" a bejelentése maradt, hogy ilyen sok aláírást (kérdésenként közel 300 ezret) ilyen gyorsan (két nap alatt) még soha senki nem gyűjtött össze.

Orbán, aki korábbi beszédeiben mindig tudott valami lelkesítőt mondani híveinek, ezúttal semmi újjal nem rukkolt ki. A polgárság és a plebejusok között megkötendő történelmi szövetségről szóló eszmefuttatásának értelmezése pedig alighanem még saját táborán belül is sokakat nehézség elé állítana. Ugyanakkor még olyan konkrétumokról sem beszélt, amit pedig korábban már tényként közölt a pártvezetés, nevezetesen, hogy folytatni kívánják a szignók gyűjtését egy "népszavazást támogató petícióhoz". Hogy ezzel kire és mire akarnak nyomást gyakorolni, az felettébb kérdéses. A nemzeti konzultáció tapasztalatai alapján egyszer már kiderült, önámítás volt, amikor Orbán úgy állította be, hogy a párt választási programját több mint 3,2 millió ember írta. Ezért is érte hideg zuhanyként a pártelnök szavait tényként kezelő szimpatizánsokat, amikor a tényleges megméretéskor, az országgyűlési választásokon a párt ennél mintegy 1 millióval kevesebb voksot kapott.

DOBSZAY JÁNOS