HVG

A magyar szakszervezeteket a rendszerváltás óta kifejezetten gyenge érdekérvényesítő képesség és alacsony hitelesség jellemzi. Mindez szorosan összefügg azzal, hogy az államszocialista rendszerben elvesztették érdek-képviseleti funkciójukat és az állampárttal szembeni autonómiájukat, majd a rendszerváltás után is erős politikai kötődéseket alakítottak ki. Az Eurobarometer 2007. őszi kutatása szerint a szakszervezetek Magyarországon a legkevésbé elfogadott közéleti szereplők közé tartoznak: a válaszadók kevesebb mint egynegyede (23 százaléka) bízik bennük. Az Európai Unió tagállamaiban átlagosan ezt jóval meghaladó, 39 százalékos a bizalmi index.

Ennél is beszédesebb adat azonban, hogy az unió tagállamaiban - a 2006. júliusi Eurobarometer-adatok szerint - Magyarországon a negyedik legalacsonyabb, mindössze 18 százalék azon válaszadók aránya, akik a szakszervezethez fordulnának segítségért először, ha a munkahelyen diszkrimináció érné őket. Jelentősen rontják a szakszervezetek hitelességét a gazdálkodásukkal (HVG, 2007. december 8.), illetve a vezetőik személyes anyagi gyarapodásával kapcsolatban időről időre megjelenő negatív sajtóhírek, vélt vagy valós vádak is. Így az alacsony bizalom várhatóan a közeljövőben sem változik, ez pedig beszűkíti a szakszervezetek mozgásterét.

A szakszervezeti szféra gyengesége a taglétszámban azonban nem nyilvánul meg. A tagok százalékos aránya az összes munkavállalón belül - az úgynevezett szervezettségi mutató - nemzetközi összehasonlításban nem szokatlanul alacsony. Ez persze nem feltétlenül jelent valódi, aktív tagságot, inkább az állampárti idők maradványa. Erre utal az 1990 óta folyamatosan csökkenő arány, illetve az is, hogy a European Social Survey adatai szerint 2006-ban Magyarországon - a többi posztszocialista országhoz hasonlóan - kiemelkedően magas volt a korábbi, mára már kilépett tagok aránya a jelenlegiekhez képest. Az Európai Szakszervezeti Intézet adatai szerint 2006-ban a magyarországi munkavállalók 17 százaléka volt szakszervezeti tag, ami nemzetközi összehasonlításban nem kevés: az erős szakszervezeti hagyományokkal rendelkező Franciaországban ez az arány 8 százalék volt. Bár az arányaiban magas taglétszám fontos fegyvertény, nem feltétlenül jelenti a szakszervezetek nagyobb mozgósító erejét - sőt a kisebb, de elkötelezettebb szakszervezeti tagság bizonyos esetekben hatékonyabb fellépésre is képes lehet, mint azt éppen Franciaország példája mutatja.

HVG

Abban, hogy az utóbbi években nem javult a szakszervezetek megítélése és hitelessége, jelentős szerepe van a politikai függőségüknek is. Tevékenységük természeténél fogva nem lehet politikától és ideológiától független, feltűnő ugyanakkor, hogy a magyar közegben nem alakult ki önálló tematikájuk - vagy azért, mert a pártok kisajátították azokat, vagy azért, mert a szakszervezetek úgy akartak sikereket elérni, hogy az adott ügyet egyik vagy másik párthoz kötötték. A magyar szakszervezeteknek nincs saját cél- és eszközrendszerük, önálló társadalmi-politikai mozgásterük. Jellemző, hogy a legnagyobb szakszervezeti tömörülések vezetői gyakran parlamenti képviselők (voltak) valamelyik párt frakciójában ülve - Palkovics Imrétől Paszternák Lászlóig. A politikai befolyás arra csábíthatja az érdek-képviseleti vezetőket, hogy szervezetüket saját politikai ambícióik szolgálatába állítsák. Ez pedig hosszabb távon inkább gyengíti a szakszervezeteket - azzal együtt is, hogy a politikai pártok ellenzékben hatékony fegyverként használhatják őket a mindenkori kormány destabilizálására. További torzulást okoz, hogy Magyarországon a magánszektorban szinte nem is létezik munkavállalói érdekképviselet, a szakszervezetek tevékenysége jellemzően a közszférára és az állami tulajdonú vállalatokra korlátozódik, így még inkább a politika eszközévé válik.

A szakszervezetek megerősödésének a látszata azért alakulhatott ki, mert az alapvetően kormány- és reformellenes közhangulat felerősítette a tiltakozásokat, és növelte azok jelentőségét. A szakszervezeti megmozdulások aktuális megítélése ugyanis nagyban függ a politikai környezettől, valamint a megfogalmazott követelésektől. Az elmúlt időszak két jelentősebb sztrájkja világosan példázza, hogyan hat a politikai környezet egy-egy megmozdulás elfogadottságára.

A MÁV Cargo privatizációja miatti, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete (VDDSZ) által meghirdetett sztrájk követelései nem találkoztak a polgárok többségének szimpátiájával, a munkabeszüntetés társadalmi támogatottsága alacsony volt. Hiteltelenítette a megmozdulást, hogy a szakszervezet csak partikuláris érdekeit hangoztatva kommunikált, amikor a MÁV dolgozóinak fizetésemelését és a MÁV Cargo privatizációs bevételeiből való részesedést követelt a vasúti társaság minden dolgozójának. Ugyanakkor a VDDSZ maga is csökkentette saját akciója jelentőségét a határozatlan idejűnek meghirdetett sztrájk gyors felfüggesztésével 2008 januárjában és februárjában. Mivel Gaskó István mint a négy vasutas-szakszervezet egyikének vezetője még saját szervezetén belül sem számít teljes mértékben elfogadott vezetőnek, a sztrájkkövetelésekkel helyzetének megerősítéséért is küzdött. A gördülősztrájk legalább annyira szólt Gaskó személyes pozíciójáról, mint az ügyről magáról. A kezdetben rövid, de hatékony munkabeszüntetés sem feltétlenül árulkodott viszont a szakszervezetek általános akcióképességének növekedéséről: a közlekedési szektorban kis szervezettséggel és létszámmal is könnyű teljes, bénító erejű sztrájkot szervezni, hiszen egy-egy kulcsfontosságú munkafolyamat kiiktatása jó eséllyel a teljes szolgáltatás leállásához vezet. Így itt a gyenge szakszervezetek is látványos akciókat szervezhetnek. Ezzel együtt a vasutassztrájk inkább a szervezet gyengeségére és vezetőjének tehetetlenségére mutatott rá.

A BKV-sok által megfogalmazott követelések viszont találkoztak a többség szimpátiájával. A 2008 áprilisában végzett közvélemény-kutatások szerint a budapestiek nagy része egyetértett a sztrájkkövetelésekkel, azok elfogadottságát erősítette az általános, a tervezett járatritkítások és járatmegszüntetések miatti ellenérzés a fővárosi vezetéssel szemben - így, a VDDSZ követeléseivel ellentétben, a BKV-dolgozók követeléseinek egy része találkozott a budapestiek érdekeivel. A BKV sztrájkja azonban nem szabálynak, hanem a körülmények adta kivételnek számít. A legutóbb beharangozott, majd elmaradt sztrájk kapcsán már láthatóvá váltak a szakszervezetek közötti hagyományosan meglevő törésvonalak, hiszen egyes szervezetek (metrósok, ellenőrök és pénztárosok) látványos vitákban jelezték, hogy a határozatlan idejű munkabeszüntetésben már nem kívánnak részt venni, így végül a legharcosabbak is kénytelenek voltak némileg meghátrálni. Az ilyen jellegű viták jelentősen gyengítik az érdekérvényesítő képességet, a BKV-szakszervezetekkel szembeni átmeneti szimpátia pedig várhatóan csak addig tart, ameddig a budapestieknek nem okoz tartós kényelmetlenséget.

A szakszervezetek tényleges megerősödését eredményezheti ugyanakkor, ha a kormányzat bizonytalan és következetlen a törekvéseikkel szemben. Az eseti sikerek ugyanis felbátoríthatják az érdekképviseleteket, és érveket szolgáltathatnak nekik a tiltakozáshoz. Erre példa a Volán-dolgozók sztrájkja a korkedvezményes nyugdíj érdekében 2007 októberében, ami végül elérte célját, bár a kormánytól kikövetelt összeg csak alacsony (mintegy 150 millió forintnyi) központi költségvetési kiadást jelent évente. Korántsem zárható ki, a jövőben a politikailag meggyengült kisebbségi kormány a bársonyos reformok jegyében a társadalmi békét eseti engedményekkel és kompromisszumokkal kívánja megteremteni, engedve az ágazati követeléseknek. A kormány puhasága felerősítheti a szakszervezetek aktivitását és sztrájkéhségét. Ha a kisebbségi kormány az év végéig a helyén marad, ezen követelések a költségvetési viták alatt még inkább felerősödhetnek.

A francia szakszervezeti modellt alacsony taglétszámú, erős politikai kötődésekkel rendelkező, megosztott, ugyanakkor aktív szakszervezetek jellemzik. A közvélemény inkább elutasítóan tekint rájuk, mégis partikuláris (tisztán ágazati) érdekek képviseletében indított, jól irányított és szervezett akcióikkal komoly fennakadásokat, károkat tudnak okozni a közlekedésben és a nemzetgazdaság működésében.

Társadalmi beágyazottságukat tekintve gyengék a francia szakszervezetek, de zsarolási potenciáljukat nézve kifejezetten erősek. Hosszú távon elképzelhető, hogy a magyar szakszervezeti struktúra ebbe az irányba tolódik el. A politikai megosztottság, a szűk érdekek védelme és az alacsony hitelesség ugyanis a magyar szakszervezetekre is jellemző. Noha mozgósító képességük ma még messze elmarad a Franciaországban tapasztalttól, azokban a szektorokban, ahol a szervezetek sztrájkja látványos fennakadást tud okozni (energiaellátás, szállítás, posta, közigazgatás, oktatás, egészségügy), a szervezettség Magyarországon is átlagon felüli. A francia modell felé való eltolódás pedig azzal a veszéllyel jár, hogy ezen - részben vagy egészében - az állam irányítása alá tartozó szektorok szerkezeti-működési átalakításába a kormányzatok nem mernek majd belefogni, félve a politikai következményektől.

SZABADOS KRISZTIÁN, SOÓS ESZTER PETRONELLA