Szőcs Géza kulturális államtitkár nemrég bejelentette, hogy a Julianus-program keretében - néhány fős genetikai kutatócsoport - segítségével DNS-vizsgálattal térképezné fel legközelebbi rokonainkat. A HVG Portré-interjújában (HVG 2010/23) az erre vonatkozó kérdésére azt válaszolta: szigorúan tudományos alapon fogna hozzá. „Anakronisztikusnak tartom, hogy a nemzeti tudatot még ma is egy szerencsétlen – mert kizárólagos – finnugrista elmélet dogmái közé próbálják beszorítani. Különben nem gondolom, hogy ha rokon népekre bukkannánk, ez egyben összeborulásos testvéri viszonyokat jelentene. Szerintem például ma a magyarsághoz genetikailag legközelebb álló népek egyike a román” – áll a lap interjújában.

Az Indexnek pedig úgy fogalmazott: „Amitől félek, vagy inkább bosszant és idegesít, az az, amikor intellektuális energiákat pazarolnak értelmetlen vitákra, és ütköztetnek olyan nézeteket, amelyeknek csak névleges közük van a valósághoz, jelen esetben a múlt idejű valósághoz. Egyébként magam is kíváncsi vagyok, hogy a finnugor elmélet hogyan állja ki a genetikai összevetés próbáját, és úgy gondolom, a kíváncsiság az egész emberi civilizációt és kultúrát meghatározó és mozgató erő. Nem szabad a kíváncsiság jogát elvitatni magunktól vagy másoktól”.

Szőcs Géza

Szőcs Géza azonban nyitott kapukat dönget. A Bálint Csanád régész-akadémikus vezetésével 2000 és 2008 között zajló kutatás ugyanis éppen ezt vizsgálta. Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézete és az akadémia Régészeti Intézetének etnogenetikai kutatása ugyanis két évvel ezelőtt ért véget, s ennek eredményeit a Magyar Tudomány októberi számában publikálták is: Genetika és (magyar) őstörténet: a közös kutatás kezdeténél címmel. A kutatás X. századi magyarországi emberi és állatcsontok genetikai jellegzetességeit vizsgálta. Bálint Csanád akkor azt írta: „a genetika segítségével sem »fejtettük meg« a magyar eredetkérdést, és az nem is »fejthető meg«”

Lapunk munkatársa akkor Nyereg alatt puhított magyar DNS-ek címmel számolt be erről. A kutatásvezetőre hivatkozva az áll a cikkben: „Nem lehet komolyan venni az olyan az etnogenetikai vizsgálatokat, amelyek mai, és nem korabeli (régészeti) mintákból dolgoznak. Bálint Csanád figyelmeztett arra, hogy már a X. és a XI. századi minták genetikai állománya között is jelentős a különbség”. A cikk kitér arra is, hogy több, egyéb rokonságot feltételező elmélet is keringett már. Ilyen volt a japán-magyar rokonságot feszegető Grespik László féle elképzelés, egy akadémikus pedig arra jutott, hogy az ukránok valójában elszlávosodott magyarok.

Zádori Zsolt azt írja cikkében: „A kutatók arra figyelmeztetnek, egyáltalán nem biztos az sem, hogy a honfoglaló magyarok hozták magukkal a nyereg alatt puhított ázsiai géneket, mert azok a korábbi, keletről nyugatra irányuló népmozgások során is megérkezhettek a Kárpát-medencébe. Sőt a népvándorlások korában a génvándorlás iránya olykor fordított is lehet. Bálint Csanád, a Régészeti Intézet igazgatója példákkal igazolja, hogy a nép- vagy génkeveredés a történelem magától értetődő, lényegi jelensége. Így például az egyik időszámítás kezdete körüli időből származó ázsiai hun temető halottjainak a 11 százalékát európai gének jellemzik – nem másutt, mint Mongóliában”.  A cikk – a kutatás kapcsán – arra a következtetésre jut: aki nyílegyenes, töretlen ívű históriának szeretné látni a magyar nép genezisét, valószínűleg elégedetlen a szaktudósok eredményeivel, s persze továbbra is ragaszkodhat fantazmagóriáihoz.