„Legitimációs görcsök” bántják a magyar politikai rendszert. Vajon miért? Hisz egzaktul nézve Magyarország valójában nem számít a rendszerváltás vesztesének. Reálgazdasági és társadalompolitikai indikátorok azt mutatják, együtt haladunk a visegrádi államokkal. A magyar tudatállapot mégis a kudarcországok, Ukrajna, Moldova vagy Bulgária önképére hasonlít. E fogós problémáról szól Tamás Pál szociológus írása a Kritikában.

Hogy valami bibi biztosan van az 1989–1990-ben létrejött rendszer legitimitásával, azt nem csak onnan sejteni, hogy különféle irányultságú írástudók (pl. Körösényi András, Tamás Gáspár Miklós, Vásárhelyi Mária) egyaránt születési problémákat azonosítanak, hanem a kormányalakítás óta eltelt félév is empirikusan bizonyítja ezt. Aligha képzelhető el ugyanis, hogy ha a társadalom többsége legitimnek, védendő értéknek tartja a rendszert, akkor ennyire passzívan tűrné, sőt egyenesen „passzívan helyeselné” a kormány rendszerkritikus fülkeforradalmát.

A ravasz

Szóval, a széles tömegeknek mégis miért nem fáj, ami napjainkban történik? Tamás Pál írása nem könnyű olvasmány, ám némi odafigyeléssel kihüvelyezhető belőle, mit is gondol erről. Szerinte míg például a Baltikumban, Lengyelországban, Szlovéniában vagy Szlovákiában a hőn áhított függetlenség elnyerése határozta meg a rendszerváltást, addig például Romániában a fogyasztási lehetőségek megjelenése. Ezek a „dupla vagy semmi” típusú nyereségek biztosítják az új rezsimek a magyarnál tartósabb legitimitását. Ha nincs rendszerváltás, nincs lengyel függetlenség, ha nem jön el az új rend, éhség és kiszolgáltatottság marad Romániában.

Márpedig nekünk, magyaroknak – Tamás Pál érvelése szerint – nem hozott ennyire nyilvánvaló nyereséget a rendszerváltás, vagy ha hozott is, nem tudatosodott bennünk. A Kádár-rendszer kialkudott, folyamatosan bővülő engedményekre épült, amit a nyolcvanas évek végén, úgy tűnt, már senki sem akart, vagy inkább senki sem tudott visszavenni; éppen ezért azok joggá válása nem lelkesítette különösebben a nemzetet. Emellett a fogyasztási lehetőségek megnyílása sem tette eufórikussá a lakosságot, inkább a mennyiségi lehetőségek bővüléseként nyugtázta. Látszólag nem a semmit követte a dupla, hanem a valamit a több.

Szerzőnk bevezet egy fogalmat a folyamat megértéséhez. Ezek szerint a trigger-hatás (az angol szó jelentése: lőfegyver ravasza, kapcsoló, kiváltó ok) nálunk elmaradt, tehát nem volt hirtelen átbillenés valamelyik a közösség számára meghatározónak tekintett értéknél. A trigger nem is elsősorban a rendszerváltás utáni első években számít jelentős legitimációs ágensnek, hanem később, amikor sűrűsödnek a problémák és a „rendszerváltási plusz” elolvad.

A ’90-es évek elejének magyar politikai elitje, az akkor meghatározó konzervatívok meg liberálisok egyaránt észlelték ezt a hiányt, és megpróbálkoztak a nemzetállam eszméjének, illetve ’56 emléke felélesztésének társadalmi elfogadtatásával. Nem jött össze nekik. A szocialisták pedig – még kormányon is – az előzmények (a negyven év országlás) ismeretében szükségszerűen defenzívába szorultak.

Az agy

Orbán Viktor a 2000-es években már eredményesebb volt, neki sikerült egy olyan „történelmi tapasztalatot” konstruálni, amely az 1989 előtti állapotokat időszaktól függetlenül kommunista rémuralomként azonosította, és a rendszerváltást s benne a saját meg a Fidesz szerepét egyfajta antikommunista üdvtörténetként értelmezte. Csakhogy az indoktrináció főleg a rendszerváltás után felnőtt generációknál volt sikeres, így nem vált belőle valódi trigger.

Vajon tényleg csak generációs oka lett volna ennek, meg az, hogy végső soron hazug historizálásra épült? Szerintem az is hozzájárult ehhez, hogy Orbán aktuális politikai érdekeinek megfelelően alakította a ’89-es rendszeralapítót és e rendszer kritikusát. Kinn is volt, meg benn is volt. 1998-ban szüksége volt a rendszertagadók és csalódottak támogatására, így a „több, mint kormányváltás – kevesebb, mint rendszerváltás” programjával kezdett el kormányozni, hogy aztán 2002-ben az új választási kampányban már a rendszerváltás lezárójaként és betetőzőjeként jelenjen meg. A tetőfedés azonban nem sikerült, így a kényszerű nyolcéves ellenzéki helyzetben ismét a rendszerkritikához fordult, immár azonban nem óvatosan adagolva, hanem teljes gőzzel. Az elutasítás mindenre kiterjedt, amihez Gyurcsányéknak bármilyen köze volt, így a rendszerre is, ami „ezt a tűrhetetlen uralmat lehetővé teszi”. A szocialisták tehát immár nem mint hatalombitorlók, hanem mint a paktumos rendszer lényege jelentek meg.

Orbán pártja egyelőre kormányon sem váltott hangnemet, s elsöprő választási győzelmeit új kezdetként kívánja beállítani, ami véget vett két évtized zavaros állapotainak, és bádogozás meg cserepezés helyett új rendszer épít, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. A jelenlegi kormányerőknek a 20 évig elhúzódó zavaros átmenetben játszott szerepét a kvázi forradalmi helyzetben nem ildomos firtatni. Ilyen értelemben tehát, amit Tamás Pál lehetőségként azonosít („a legitimációs válságot akár mesterségesen is fenntartják”), tagadhatatlan tény: a legitimációs válságot mesterségesen is fenntartják, hiszen különben mi indokolná az új rezsim megteremtését és a régi szétverését.

Füstölgő puskacső

Nem a politikáról szóló szövegek kötelező sasszézása mondatja velem, hogy a rendszerváltás legitimitáshiányában a Fidesz mellett más politikai erőknek is megvan a felelősségük. A hatalmat megkedvelő liberálisok is végérvényesen elveszítették a sorvezetőt, ahogyan pocsék kormányzásukkal a szocialisták is rombolták nem csak a maguk, de a rendszer tekintélyét is. Mert helyesen írja szerzőnk: az MSZP dominálta kormányok legitimitása nem csak az ellenoldalon, hanem a saját táborában is szétmállott, ami kihatott a rendszer elfogadottságára is.

Leegyszerűsítőek viszont Tamás Pál gondolatai a korrupcióról és a vele kapcsolatos beszédmódról. Eszerint „aki korrupciót mond, az a 1989–2010 közötti rendszer legitimitásában is formálisan kételkedik”. Vitathatatlan, hogy a hatalommal szembeni korrupcióvád a populista társadalomkritika fontos összetevője (szerzőnk szerint „alapcsontváza”); de noha fontos szerepet játszott mind az 1994-es, az 1998-as, a 2002-es és 2006-os kampányokban, a meghatározó pártoknál azonban mindennek nem rendszerkritikus, hanem egyértelműen kormánykritikus éle volt. Tegyük hozzá, mert fontos, mindannyiszor teljes joggal. Az igazi fordulatot 2006 ősze hozta.

Meredek a szociológusnak az az állítása is, hogy a nyugati politikai eliteknek különös érdekük fűződik ahhoz, hogy a keleti országokat korruptként láttassák, relatív előnyöket szerezve így a saját közvéleményük (választóik) előtt és az uniós osztozkodásban. A régi tagországok politikusai tehát „a meglévő, de lassan csökkenő korrupció modelljének” fenntartásában érdekeltek. Bizonyosan vannak ilyen szándékok is, ám a tőkeexportáló, a piac bővítésére törő országoknak az is felettébb kívánatos, hogy az új tagállamokban kiszámítható, nyugatos viszonyok uralkodjanak. Más részről Magyarország esetében nem csak „modellről” lehet beszélni, a korrupció és a nepotizmus, a befolyással üzérkedés ugyanis valóban aggasztó probléma, és még akkor is jobb ezt kimondani, ha – mint a magyar cigányság állapota – egyben tényleg a populizmus fűtőanyaga is.

De Tamás Pál cikkének végül is nem ez a lényege, hanem az, hogy Magyarországon nem volt és nincs meg a rendszerváltásnak az a széles körben elfogadott nimbusza, amely az átalakulás negatív következményeit, a bizonytalanságot, a csalódottságot, a csömört, a fásultságot és az elitekkel szembeni dühöt mérsékelni tudná, egyben akadályozná a társadalom dezintegrációját. És ezzel meg nehéz vitatkozni.

(Kritika, 2010/12)

Zádori Zsolt