A szombati médiapuccs – a Népszabadság megszüntetése – után a világsajtó (beleértve a kelet-európai sajtót, és itt nem csak a pozsonyi Denník N szép címlapjáról beszélünk) fölháborodik, tiltakozik, gúnyolódik, epéskedik; számtalan külföldi politikus, szervezet, csoport, jeles értelmiségi ítéli el azt, ami történt.

Magyarországon mindenféle homályos híradásokat olvasunk a Népszabadság és tulajdonosa – ebben a helyzetben teljesen irreleváns – pénzügyeiről meg az MSZP egykori – szintúgy teljesen irreleváns – botladozásairól és kicsinyességéről a lap ügyében. Egyre inkább úgy tetszik, olvasva a sajtóbeszámolókat, hogy az újság megszüntetése a munkatársak állásügye, munkajogi konfliktus, továbbá „médiafinanszírozási” és „lappiaci” probléma.

Hovatovább úgy látszik, a legfontosabb ügy itt az, hogy mi lesz az újságíróknak a bezárt szerkesztőségben rekedt személyes holmijával – ahogy a magyar nyelv ápolásával megbízott tollforgatók nyilatkozzák mindenütt: a „cuccával”. Ez a cucc megy.

A magyarországi újságírószervezetek hallgatnak, vagy valami gazdasági izéről motyognak.

No persze, a DK kivonul a parlamentből. Hát tisztelt karok és rendek, az ember úgy vonul ki a parlamentből, hogy lemond a mandátumáról, továbbá a vele járó javadalmazásról és mentelmi jogról, nem úgy, hogy visszajár az Országházba, ha és amikor. Bohózat.

Liberális csúcsértelmiségiek mindeközben az 1930-as évek szélsőjobboldalának terminológiájával és eszmekincsével írnak „a szellemi elit” (ez maga is az egykori intellektuális fasizmus szóhasználata, akár a Hitler és Goebbels szókincséből merített „minőségszocializmus”, Sozialismus der Qualität, no nem is a csőcseléknek való ez a minőségi eszme) és „a köznép” (így!) közötti örök és áthidalhatatlan szakadékról, és hát ebből is világos, kinek kell kormányoznia „a demokráciában”. No nem a köznépnek, sugallja a liberális csúcsértelmiség – és nem is, ami ugyanaz, a „tömegembernek”, amit a szélsőjobboldal kedvenc álgondolkodójától, a huszadrangú Ortegától idéznek más liberális csúcsértelmiségiek –, ez legyen világos. Ezek „a demokrácia” védelmezői. Amint a tüntetés utáni estén megpróbáltam kifejteni, a demokráciában a nép – a lakosság vagyontalan többsége – a mérvadó, amelyet a liberális publicisztika kedvesen „a tömeg” kifejezéssel szokott leírni, érzékeltetve előkelő megvetését, mintha társadalomtudomány, történetírás, politikai filozófia soha nem létezett volna.

Márpedig a sajtószabadság nem pusztán a polgárság (jó, legyen nektek „középosztály”, ha már a burzsoázia egyszerű megemlítése is botrány Budapesten, nem beszélve a „munkás” szóról, amely hahotát vált ki közöttetek) érdeke meg a facebookozó „értelmiségé”, pupákok, hanem a köznépé, amely szabad sajtó híján még annyira se tudja érvényesíteni az érdekeit, mint eddig – és eddig is alig tudta, még szimbolikusan is csak elvétve. Minél kevesebb újság, annál rosszabb a népnek.

De éppen ennek a banalitásnak a be nem látása miatt ilyen lagymatag az „ellenállás”.

A demokrácia szelleme az egyenlőség szelleme. A médiapuccs utáni vartyogásból pedig az tűnik ki, hogy itt az információs monopólium egyik szegmentumát birtokló kiváltságos csoport magánügyéről van szó.

No meg persze „ellenzéki” médiákról, amelyek harsányan gyűlölik az Orbán-kormányt (miközben egyre inkább úgy gondolkodnak, mint az „akinek semmije sincs, az annyit is ér” nagyszerű világszemléletét szorgos elméleti munkával megteremtő szélsőjobboldali államférfiak). Ezek a médiák a Matolcsyak és Rogánok kétes ügyeiről szóló, a cselédlépcsőről származó pletykákat állítják fölvilágosító munkásságuk, ööö, gyújtópontjába. Mintha ez lenne a fontos.

Ahogy bátrabban fogalmazó időkben (haha, az Imrédy-kormány idején) mondta Illyés Gyula: „leköpöm őket, mielőtt meghalok értük”.