A kitűnő, és általam is igen nagyra becsült közíró, Tamás Gáspár Miklós szombat délután bekapcsolta a televíziót, hátradőlt a fotelban vagy a díványon és figyelmesen végighallgatta Gyurcsány Ferenc évértékelőjét. A beszédben sok mindenről volt szó, TGM figyelmét azonban mindössze egyetlen mozzanat ragadta meg. Ez azonban annyira, hogy rögtön tollat fogott, mert hiszen Gyurcsány Ferenc, illetve a DK „megtámadta Lengyel Lászlót, a híres politikai írót, esszéistát”, sőt, „hadat üzen a magyar értelmiségnek”. TGM szerint ugyanis Lengyel „magánszemély, akinek a zárt körben esetleg kifejtett nézetei nem tartoznak a nyilvánosságra, és különösen illetlen, hogy a közhatalom gyakorlására (egyébként legitim módon) törekvő párt ezeket a nézeteket – az ismert író engedélye nélkül – a nagy nyilvánosság előtt pertraktálja”.

Hagyjuk most a részleteket, az előbbi mondatban rejlő ellentmondásokat, s foglalkozzunk azzal, ami a lényeg. Az igazán elgondolkoztató ugyanis az, amit TGM állít, az, ami felháborítja. A jeles közíró ugyanis úgy tesz, mintha nem venné észre, szó nincs itt semmiféle magánszemély nézeteinek a nyilvánosságra hozataláról. Senki nem idézte Lengyelt, ő maga mondta el, hogy mit gondol Gyurcsányról a televízióban. Ez pedig az ő szíve joga. TGM azt sem látja érteni, hogy jelen esetben nem meghitt családi beszélgetésről volt szó. Hadd említsem meg csöndesen, ha nem lenne világos, a demokratikus ellenzék néhány pártjának vezetői egyeztettek arról, hogy miképpen lehetne kizárni a DK-t, de mindenekelőtt Gyurcsányt a még alig formálódó ellenzéki együttműködésből. S amit TGM „zárt körnek” nevez, azt a köznyelv titkos tárgyalásoknak nevezi. Azaz szó nincs itt Lengyel Lászlóról. Nem az ő személye jelenti a vita tárgyát. És végképp nincs szó semmiféle értelmiségellenes politikáról. Már a felvetést sem értem, ugyanis a beszédben egyetlen szó sem hangzott el az értelmiségről. Amiről itt szó van, az egyfajta politikai magatartás, egyfajta politikai kultúra. Kedvetlenül kell megállapítanom, TGM csúsztat. Már ő is.

2010 óta, mióta a Fidesz garázdálkodik ebben az országban, az egyébként sem különösebben szilárd alapokon nyugvó politikai kultúra végképp szétrohadni látszik. A kormánypárt tudatosan és szisztematikusan irtott ki minden moralitást és tisztességet a politikából, s nyilvánította az érdeket, mármint az ő saját érdekét egyedüli értékké. S ezzel tovább rombolta az embereknek a politikába vetett hitét és bizalmát. Ebben a helyzetben a demokratikus ellenzék egyik lehetősége egy másfajta, morális alapokon nyugvó, átlátható, valóban a köz ügyeit szolgáló politika, politikai kultúra felmutatása lehetne. Ahol a politikát a nyílt viták, az eltérő nézetek, felfogások demokratikus ütköztetése, a liberális demokrácia, Európa, és benne Magyarország jövőjének keresése jellemzi. A demokratikus ellenzék vezetőinek azon kellene gondolkozniuk, hogy miképpen tudják helyreállítani ebben a véglegesen szétszakadni látszó országban a társadalmi kohéziót és a szolidaritást, miként tudnak bizalmat teremteni a politika, és maguk iránt. Arról kellene egymással beszélni, hogy hogyan tudjuk kisegíteni az országot a gyűlölködésből, mit tudunk tenni a mindent szétrohasztó tisztességtelenség, a hazudozás, a korrupció ellen, és főleg, hogy mit tudunk tenni azokért a nehezen élő, sokat dolgozó, korán kelő és egyre inkább reménytelenné váló emberekért, akik a Fidesz kormányzásának a legfőbb vesztesei, áldozatai.

Ehelyett mi történik? Az „új baloldali politika”, az „új stílus” jegyében összeül néhány pártvezető arról tárgyalni, hogy miképpen zárjanak ki egy másik pártot, és annak vezetőjét. S persze ők is pontosan tudják, hogy ez az a viselkedés, ez az a politikai kultúra, ami végképp elidegeníti a választókat a politikától, a közélettől, mindentől. Ugyanakkor mivel tudják, hogy a választók nem szeretik, elítélik ezt a politikai magatartást, ezért azt gondolják, az a legegyszerűbb, ha mindent letagadnak. Nem akarom elhinni, hogy TGM, aki annyira éles szemű megfigyelője, értő elemzője a politikai folyamatoknak és történéseknek, ne értené ezt. Hogy ez az út sehova nem vezet. Hogy a titkos, egyesek kizárására irányuló tárgyalások, a helyezkedések, a pozíciók osztogatása nem hoz választói támogatást, annál inkább elutasítást és megvetést. Hogy azokról a pártvezetőkről, akik eddig minden kompromisszumot elutasítva az előválasztások mellett kardoskodtak, most kiderült, a titkos tárgyalások számukra mégis fontosabbak, mint az elveik. Ha valakitől, akkor épp TGM-től lehetett volna elvárni, hogy figyelmeztet mindenkit, ily módon semmi mást nem lehet elérni, csak a Fidesz újabb választási győzelmét. S akkor Magyarországot végképp semmi sem menti meg attól a jövőtől, amit Putyin, Le Pen, Trump és hű tanítványuk, Orbán fog meghatározni.

De bármennyire is kiábrándító a helyzet, s benne TGM eszmefuttatása, még sincs más választás, mint túllépni a történteken, és új lapot nyitni. Mert meg lehet csinálni, mert még mindig van esély. Csak másként kell viselkednünk. Nem konspirálni kell, hanem jövőt mutatni. Egy nyitott, szabad, befogadó ország vízióját. Egy olyan ország képét, ahol mindenki otthon érezheti magát. Muszáj, hogy mindannyiunkban legyen annyi belátás, ez itt most a fordulópont. Innentől kezdve nem lehet ugyanúgy folytatni semmit, mint eddig. Mostantól nem lehet egymásra mutogatni, nem lehet elbújni, rejtőzködni, maszatolni, mindenkinek világosan kell beszélnie, és vállalnia kell a felelősséget. S aztán majd eljön a nap, amikor mindenkinek fel kell tennie magának a kérdést, megtett-e mindent az Orbán-rendszer megdöntéséért, ezért az országért. Amikor majd a tükörbe kell nézni, s amikor már nem lesz mire és kire mutogatni. Amikor már senki sem tud majd félreugrani saját felelőssége elől.