Tóta W.: Vereségre várva

Tóta W.: Vereségre várva

Utolsó frissítés:

Tóta W. Árpád Szerző:

Tóta W. Árpád
Tóta W. Árpád

Ennyivel okosabbak vagyunk a népnél, vagy ennyivel hülyébbek?

Ideje van az elbizonytalanodásnak.

Magunk közt maradtunk. Az a politikai közösség, amely tudatosan és a változás igényével szemben áll az Orbán-rezsimmel, súlyos vereség elé néz. Már alig hallatszik el a hangja azokhoz, akik egyszerűen csak rosszul érzik magukat, és viselik a rendszer terheit, megélhetéstől a szétrohadt közszolgáltatásokig és mindenhová beszivárgó illetékes elvtársakig. A politizáló értelmiséghez képest jóval többet viselnek ebből egyébként. A súlyos vereségben egyedül az kérdés még haloványan, hogy lesz-e újabb kétharmad, amely végleg meghúzhatja a csavarokat a kerítésben, amely hatalomban tartja. Nem mindegy – de hát ez is olyan részletkérdés, ami nem mozgat tömegeket.

Magyarországot zavaros, baljósan sötétedő világ veszi körül. A hidegháború kevéssé tárgyalt jellegzetessége volt, hogy az embereknek Keleten és Nyugaton egyaránt volt félelemérzetük. Nem tudjuk, mennyi szerepe volt ennek a történelem alakulásában. Most nincs félelem a következményektől, csak a napi, elemi ösztönök. A pillanat uralása. Könnyedén röpködnek a hadüzenetek a legmagasabb szinten. Csak a bürokráciák fogják vissza az apokalipszis lovasait.

Nem az első autoriter rendszer ez Magyarországon. Sosem lett jó vége; a legjobb végkifejlet a vértelen csőd volt. A legrosszabb a vesztes háború és a megszállás. Európa térképén végignézve látjuk, hogy okos és öntudatos népek hogyan állnak ellen a hasonló erőknek, és védik meg országukat köztársaságnak, olyan helynek, ahol nemcsak az uralkodó barátainak jár a boldogulás. Sőt: ahol az ellenfeleinek is jár.

Mi szokva vagyunk. Lehet, hogy ennyire egyszerű. Jobbakat gondolok alapvetően erről a népről, de minél keletebbre nézünk azon a térképen, annál nyilvánvalóbb, hogy vannak népek, kultúrák, társadalmak, amelyek nem képesek vagy kevésbé akarják lerázni magukról a zsarnokot.

Még szikrázik egyet-kettőt a sokszínű Magyarország, mielőtt ráborul a mindent menetoszlopba simító szemfedél. Még előbújnak exminiszterek, hogy ők akarnak valami mást, de annak rendje-módja szerint körberöhögik őket. Még felsír egy-egy ellenzéki politikus vagy civil, aztán estére elfárad és összeroppan. Még vannak hírek, legalább az interneten. Aztán nem lesz ez se már, elmegy a maradék is, de majd a Facebookon bekövetjük egymást.

Egyéni sorsok is játszanak itt, csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mindenkit a saját boldogulása érdekel kizárólag, de eközben minden közszereplőtől elvárjuk, hogy önzetlen szent legyen. És ez egyre nehezebb, mert nincs sikerélmény, nincs eredmény, van viszont fenyegetés, büntetés és közröhej. Pedig ez lenne a politika művészete: az önérdekek szövetét szervezni közjóvá.

Az önérdekek itt egyértelműen a közjó ellen dolgoznak, mert túl szűk kör túl biztosan markolja a hatalmat. És mégis ez nyer, és mi veszítünk. Fel kell tenni előbb-utóbb a kérdést: ennyivel okosabbak vagyunk a népnél, vagy pont ennyivel hülyébbek? Nem is egyénileg: magának mindenki bebizonyítja, hogy ő lát a pályán. De összesen? Négymillió nélkülöző, akit senki sem tudott meggyőzni arról, hogy létezhet jobb világ? Sok százezernyi dühös, megnyomorított, megcsonkított család, amelyet senki sem tudott ütőképes erővé szervezni? Ezer ember a másfajta kísérletekből, akiknek senki sem mondta, hogy hallod-e, mégiscsak valamivel jobb volt, amikor ti csináltátok? Tizenkettő, akit nem köpnek le azonnal, csak mert még elő mernek lépni?

Nincs a kérdésre válaszom; merész dolog is lenne ideírni a megfejtést, ha már azzal kezdtem, hogy szíveskedjenek elbizonytalanodni. Egy Török Gábor alakú diszkógömb pörög előttem, egyrésztek és másrésztek villognak egymás után. Mert igen, álszerénység lenne tagadni, hogy az urbánus értelmiség többet olvas meg tájékozódik, ezért nyilván többet lát a világból, mint akinek ez nem napi rutin. Elég lepörgetni itt a kommentekig, és látszani fog, hogy vannak kihívásokkal élő honfitársaink.

Másrészt pedig ez messze nem az egyetlen emberi minőség, amire egy országnak szüksége van. Lehet valaki politikailag síkhülye, migránsoktól és chemtrailtől rettegő holdkóros, és egyben szerető apa, megbízható barát és kiváló szakember. Még az is lehet, hogy jobban végzi a dolgát, mint a művelt értelmiség teszi a Frankfurter Allgemeine átböngészése után elbambulva.

Emmanuel Macron azzal a programmal állt elő, hogy legyen mindenkinek fedél a feje fölött. Ambiciózus terv, de nem megvalósíthatatlan, ha az illető ország azt a pénzt nem néhány kutyaütő, dilettáns focistára költi. És az a megmentett százezer ember nem azért fog rá szavazni, mert Macronnal ért egyet a transzneműek kérdésében, hanem mert a társadalom visszafogadta. És egyáltalán lehetővé tette, hogy állampolgárként viselkedjen.

Lehet, hogy csak végig kellene gondolni elölről, mit jelent a tolerancia és az elfogadás. Hogy az megilleti azokat, akik még tempóznak ebben a mocsárban, és próbálnak a maguk örökségével és terheikkel alternatívát állítani. És megilleti a butábbakat, a műveletleneket, a megtévesztetteket, a boldogságot millióképpen hajszoló népet. És igen, felemelni a gyermekeiket nemes küldetés lesz, de ehhez előbb szót kellene érteni velük magukkal.

Nem kell őket Orbán bűvköréből kiszakítani, ugyanis nincsenek benne. Orbán tábora kisebbség. Jól szervezett, fegyelmezett és lemmingszerűen odaadó közösség, de esélyük sem lenne az egész országra erőszakolni a mániáikat és bűneiket, ha felállna másik három- vagy négymillió.

A választásig ez már aligha történik meg. Most a vereség jön – nemcsak az ellenzéké, hanem a három-, négy- és hatmillióé, akinek nem érlel semmit a sorsa. De ők itt maradnak. Velük a reménytelenség, és ezért a remény is.

Hozzászólások