Ezen is túl vagyunk. Meghallgattuk megint, merre van az erre, az útmutatás után mindenki mehet a dolgára, az államot eltartani mi, az államból élni ők. A tusnádi kinyilatkoztatásnak régóta az a liturgikus funkciója, hogy ennek a társadalmi munkamegosztásnak valamilyen erkölcsi igazolást adjon, és történelmi küldetésként mutassa be az államból élő, új uralkodó osztály gyarapodását, valamint üdvtörténeti fejleményként fogadtassa el azt, hogy menetközben Mészáros Lőrinc miniszterelnök nevére írták az országot.

Az első család vagyonosodása olyan mint a pénteki holdfogyatkozás: a fejünk fölött játszódik, mégsem látunk belőle semmit. A tusványosi igehirdetések pedig arra valók, hogy mint a felhő, eltakarják a lényeget.

Az ember viszont olyan lény, aki érteni szeretné a körülötte lévő világ jelenségeit, például kíváncsi arra, hogy az életnek van-e értelme, Schmidt Mária milyen pozíciót töltött volna be a kommunista pártban a rendszerváltás elmaradása esetén, illetve a NER működését meghatározza-e bármilyen szándék a pénzszerzési vágyon és a büntetőjogi következmények elkerülésén kívül.

Az utóbbi kérdés persze kizárólag az állam eltartóit érdekli, az uralkodó osztály tagjai azon töprengenek, hogy a Magyar Idők másnapi számában kinek a neve szerepel az osztályárulók között, mik az új trendek a liberálisszidásban, amit illene követni az intézményvezetői állás megtartása érdekében, vajon betartja-e az ígéretét az államtitkár, és Koppánykát kinevezi-e a tankerület élére, ha már az iskolaigazgatói állásról lemaradt, illetve mikor írják ki végre a beígért közbeszerzést a bekötőút felújításához, ami elengedhetetlen annak a jachtnak a megvásárláshoz, amely még az állami támogatással létrehozott borászat első veszteséges éve után lett kinézve, csak eddig azért nem sikerült megvenni, mert a panzióépítésre megnyert uniós pénz folyósítása csúszik. Úgy is mondhatjuk, hogy ennek a körnek a jellegzetes tagjait leginkább az a kérdés nyomasztja, hogy vajon hány napig lennének képesek az államtól teljesen elvágva, piaci körülmények között megélni, és ki biztosítja azt, hogy ilyen méltatlan helyzetbe ne kerüljenek soha.

Természetesen a miniszterelnök úr, ki más.

Emiatt számukra nyilvánvalóan nem a találkozó liturgikus funkciója az érdekes, bár az sem elképzelhetetlen, hogy valaki a lelkiismeretét (jó, ez egy kicsit erős) szeretné megnyugtatni azzal, hogy az ott hallott világmagyarázat értelmében helyesen cselekszik, amikor alkotmányos költséget számol fel a teraszhasználati engedély után, különben az európai, liberális elit betiltja a kereszténységet, hanem az esemény seregszemle jellege: nem azért mennek oda, hogy halljanak valamit, hanem azért, hogy lássa őket a miniszterelnök, minden tenderek, kinevezések és reklámköltések atyja; a kereszténydemokrácia nyelvén: az élet forrása.

Maga a beszéd elég posványos volt.

Elmondója rutinosan kombinálta az orosz propagandából ismert gondolatokat a Mandiner kommentszekciójának legerősebb tartalmával, miközben körültekintően ügyelt arra, hogy az ország szempontjából egyetlen releváns témát se érintsen. Ily módon a szónoklat bizonyára megfelel a rendeltetésének, lásd még Hold, felhő, lényeg. Mivel a magunk szerény eszközeivel ehhez hozzájárulni nem akarunk, a szöveg elemzésétől eltekintünk, úgyis jönnek a curling-politológusok, akik lelkesen söprögetnek majd annak érdekében, hogy az üzenet célba érjen. Amit akkor is megtennének, ha a miniszterelnök mindössze annyit mondott volna, hogy bruhaj qutza halami. És ha jobban belegondolunk pontosan ezt mondta, csak a betűket a nyugaton nincs demokrácia, 68, liberális, keresztény, távlat, bevándorló, elit stb. sorrendekben használta mindenféle koherens jelentés nélkül.

Mindössze annyit jegyezzünk fel, hogy az elmondottak alapján a kormányfő stratégiai fontosságúnak tartja a jövő évi európai választást, ami teljesen érthető, hiszen a kontinens legzüllöttebb politikai formációja címét magának kiharcoló Európai Néppárt addig kompromittálja magát a Fidesszel, amíg a frakcióban jelentős részt tesz ki a magyar kontingens.

Így is túl sokáig időztünk a magyar egészségügy & futball felvirágoztatójának eszmefuttatása körül, inkább térjünk rá a rendezvény legérdekesebb részére, ami még véletlenül sem a kulturális lebensraum különböző szereplőinek belvitája volt arról, hogy a kisebbrendűségi érzéstől indokolt módon szenvedő feltörekvők közül ki számlázhat szeptembertől 230 ezer plusz áfáért, és főleg kinek.

A show-t egyértelműen Orbán Gáspár vitte el, aki evangelizációs előadást tartott vallási mozgalmának képviselőjeként. Egyedül rajta látszott, hogy hisz abban, amiről beszél. Ez mindenképp különlegesnek számít abban a közegben, ahol a kereszténység alatt helikopteres rénszarvasvadászatot és szilikoncicis instagram szelfiket értenek.

Talán még a legmegveszekedettebb ellenzéki szavazó szívét is a sajnálat érzése töltötte ki a káröröm helyett, amikor közölte, hogy jobban szereti az apját, amióta megismerkedett Jézussal. Akiről mondott egyebeket is.

„Jézus ma ott lenne bent az emberek között, ott lenne, ahol hánynak a részegek, házasságot törnek a házasságtörők, ahol drogot fogyasztanak” - jelentette ki a hétköznapi magánvétkeket sorolva.

Azután a főbűnökre rátérve hozzáfűzte: de ott lenne a Földközi-tengeren hánykódó csónakokban, ott lenne a menekülttáborokban, ott lenne az üldözött és megrágalmazott civilek között, akikhez imígyen szólna: bizony mondom néktek, könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a rasszista uszítóknak az Isten országába jutni.

Valójában ezeket nem fűzte hozzá. Megadta a császárnak, ami a császáré.