Rájár a rúd a munkavállalói érdekképviseletekre. Nem elég, hogy a kormány látszategyeztetésekkel tudja le törvény által előírt egyeztetési kötelezettségét, tagságuk sem növekszik látványosan (ha egyáltalán). Az utóbbi időben mozgósító erejük sem olyan, hogy az bármilyen szempontból megfontolásra, meghátrálásra kényszerítené a döntéshozókat. Jó példa erre a november elején megtartott ún. cafeteria-tüntetés. Ennek a juttatásnak elvétele mind a munkáltatónak (aki adja), mind a munkavállalónak (aki kapja) hátrányos következményeket jelent, hiszen ezek mindkét félnek kedvező feltételekkel voltak adhatók. A kormány szándéka szerint ezeket a jövőben bérként kell kifizetni, ami többletkiadást jelent a munkavállalónak, s csökkentett juttatást biztosít a dolgozóknak. Aki jól jár, az – természetesen – a kormány és a költségvetés.  A tüntetés hatására a kormány, cinikusan, a továbbra is adómentesen adható sportbelépők rendszerét kínálja, ami már túl van azon, amit arcpirítónak nevezhetünk.

A krónikus munkaerőhiány ellenére sem mutatkozik belátás a kormányzati oldalon, erről tanúskodik Szatmáry és Kósa képviselők önálló beadványa (így elkerülhető a kötelező egyeztetés), mely lehetővé tenné, hogy az évi túlórák számát akár négyszázra feltornázzák, ezek elszámolási idejét ugyanakkor pedig három évre tolnák ki. Hab a tortán a kormányzati magyarázkodás, miszerint a német multik örülnek a módosító javaslatnak (Szíjjártó Péter), illetve Kósa úr kijelentése, mely szerint a dolgozók szeretnének többet dolgozni, javaslatuk nyomán erősödnének érdekérvényesítő pozícióik… Rég nem tapasztaltuk ilyen arrogáns, pökhendi lenézését a szakszervezeteknek, a munkavállalóknak, s végső soron a választóknak. Annak érdekében, hogy mindezt gond nélkül megtehessék, alaposan megágyaztak a sztrájktörvénynek és a munka törvénykönyvének korábbi átalakításaival, s akkor még nem esett szó a gyülekezési törvény által felállított rendkívül korlátozó rendelkezéseiről.

Ez az „eljárásrend” jellemző mind a versenyszféra, mind pedig a közszféra esetében. Elég, ha felidézzük, mi a helyzet az egészségügyben, a köz és felsőoktatásban, a rendészeti és honvédelmi dolgozók körében, a vasútnál, a BKK-nál, a közalkalmazottaknál és a köztisztviselőknél. A felsorolás véletlenszerű, s távolról sem felel meg a teljesség igényének.

Ebben a rendkívüli kockázatokat rejtő helyzetben minden eddiginél nagyobb szükség van a szakszervezetek, szakszervezeti konföderációk összefogására. A szövetségi palettán egymással szemben álló, de minimum egymással rivalizáló nagy konföderációk vezetői érzékelni vélik a fenyegető veszélyt. Az utóbbi időben elkezdődő óvatos közeledés, egymás törekvéseinek támogatása, horribile dictu a szakszervezeti szolidaritás ébredésének első jeleit mutathatják.

Éppen most találta jónak egy – magát a nevében is demokratikusnak nevező – szakszervezet, hogy kilép abból a konföderációból, melynek 30 évvel ezelőtti létrejötte az ő kezdeményezésük következménye (is). A kilépési aktus magyarázataként először a szolgáltatások nem megfelelő színvonalát, kezdeményezéseik figyelmen kívül hagyását jelölték meg. Ma már inkább a szakszervezeti mozgalom egységét féltik, mondván, hogy a túl sok konföderáció (6) csökkenti az érdekérvényesítés hatékonyságát. Azzal most ne foglalkozzunk, hogy az indokként felhozott magyarázatok valóságtartalma egy százas skálán hol helyezkedik el, s azzal se, hogy a kilépésről döntő kongresszuson alig két tucatnyi küldött értett egyet az előterjesztő javaslatával, s azzal se törődjünk (sic), hogy ez mennyiben demokratikus, s miként szolgálja a szakszervezet tagságának érdekeit.

Ennek az évnek az elején felmerült annak lehetősége – Botka László után szabadon – hogy a kormánypárti érdekek képviselete megjelent/megjelenhetett a szakszervezeti mozgalomban is. Elképesztő felháborodás söpört végig – leginkább a mostani kilépést levezénylők között – visszautasítva még a feltételezését is annak – bárminemű – valóságtartalmát illetően. Mindannyian tudjuk, hogy száz szónál többet ér egy tett.

Nos, ez megtörtént.

Igazából nincs is szükség a Fidesz direkt beavatkozására. A szakszervezet – a politikai pártok mintájára – magát teszi tönkre, a kormányzati képviselők pedig nyugodtan hátradőlve, a kávé mellé bátran kérnek még egy (két) konyakot…

A rendszer működik.

… és nem is kell hozzá a Fidesz…

A szerző a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének volt elnöke.