Sokféle társadalmi csoport és élethelyzet létezik, ahol releváns megoldás a menza. Én most kettőt, a szerintem legfontosabbakat emelem ki ezek közül, az iskolai és a munkahelyi menzát.

Az iskolai menzán a primer cél szerintem világos, bár a többi sem lesz bonyolult: ne éhesen üljön a gyerek a padban. Kapjon enni bent. Kapjon többször, legyen tízórai, ebéd, és mivel négyig bent van, uzsonna is. Kapjon akkor is, ha a szülei szegények, sőt akkor kapjon csak igazán, mert nem tudjuk, péntek délutántól hétfő délelőttig mit, mikor, mennyit eszik otthon.

De akárhonnan is jön, az iskolai menzán olyan ételt kapjon, ami a tudomány mai állása szerint is a legjobb neki. Is, mondom, mert emellett ebben a gasztrocsatornákba és szakácskönyvekbe fulladó, celebes főzőműsorok sorozatával támadó posztmodern kakofóniában minimális elvárás, hogy ne a Veneszből főzzék a rántott rántást, hanem vegyék észre, mit tud ma a konyhaművészet. Egyszerűbben szólva: egészséges, finom és változatos legyen az étel a menzán. Mutasson olyat is, ami otthon nincs, nem is feltétlenül a pénzhiány miatt, hanem mert ott a tudás hiányzik hozzá. Szerencsére 2019-ben már nem az „apa mosdik, anya főz” a kötelező kűr – de ezért pláne azt az ételt, azt a zöldséget, azt a bármit tegyék a menzán tányérra, amit otthon nem tud vagy nem szokott elkészíteni a szülő.

És egyenek együtt a gyerekek, ez is elképesztően fontos. Tanulja meg, mi a jó ebben a közösségi élményben, mik a szabályai; legyen tisztában alapvető fogalmakkal és metódusokkal az asztal körül. Pláne, ha ezzel otthoni szocializációt pótolunk. De egyenek együtt azért is, mert a társas együttlétet megtapasztalni teljesen más minőség a terített asztal mellett, mint a tanórán.

A munkahelyi menza se bonyolultabb első megközelítésben: ne éhesen üljön az irodában, ne éhesen álljon a gép mellett, ne éhesen dolgozzék bármi egyebet a munkavállaló. Legyen üzemi étkezde, vagy könnyen elérhető és ellenőrzött külső menza. Hármas érdek ez: a dolgozó mellett ez a jó a munkáltatónak is, mert az éhesen kóválygó ember könnyebben elnéz egy tizedesvesszőt vagy szédül be a kerekek közé, és jó az államnak is, mert a szervezetét kizsákmányoló, összevissza kajáló ember hamarabb kopik és szorul egészségügyi és egyéb ellátásra.

A fenti előnyök pedig itt is ugyanúgy megvannak: csak akkor vagyok biztos abban, hogy a dolgozóm jót és jókor eszik, ha gondoskodom róla; és közösségi előny, ha nem csak az épület előtt dohányzó kollégák, hanem az együtt étkezők is összekovácsolódnak, szót váltanak, a céges levelezésen túl is van köztük kontakt. Így tudnak igazán odafigyelni egymásra, belső vagy személyes problémákat idejekorán felismerni, de új szakmai együttműködéseknek is megágyazni. Az államnak pedig ehhez kell hozzátenni a magáét: támogatni a munkahelyi menzák létesítését, majd cafeteriában a lehető legkedvezményesebbé tenni az itteni étkezést. Sőt, ott a teljes kör: az önkormányzat által mezőgazdasági tevékenységben foglalkoztatott közmunkások és a helyi termelők, illetve az iskolai és munkahelyi menzák együttműködését állami programokkal segíteni.

Mindezt pedig azért mesélem ilyen hosszan, mert valami ilyesmit látnék szívesen az ellenzéki pártok kommunikációjában és programjaiban. Az Orbán-menza ügyét sikerült politikai kampányra kimaxolni, és teljesen indokoltan, ugyanis, sose feledjük, itt nem az történt, hogy a gonosz ellenzék kipécézte szegény minisztériumi dolgozókat, és suttyomban belefotózott volna a tányérjukba! Maga a miniszterelnök és padavánja ültek modellt a propagandafotóhoz, maga a miniszterelnöki fotós lőtte a képet az összegányolt étlapról, és ők küldték azt ki, mondván, „rendkívül egyszerű és puritán” menzán étkezik Orbán.

Oké. De most kéne jönnie annak a körnek, amikor az indokolt ellenzéki odaverés után a saját javaslatok következnek. Sokat fogom még elmondani ezt: szemmagasságba és karnyújtásnyi távolságra kell tenni az állításokat a politikában. Nem csak elviccelni, és nem csak a diktatúrázással elalibizni. Pont azok a szavazók hiányoznak még az aktívak táborából, akik a konkrétumokra várnak. Egy biztonságos és szerethető Magyarország képére, ahol a gyereked jó és finom ételt fog kapni az iskolában, meghaladva végre generációk kollektív élményét, miszerint a menzán az ebéd szükségszerűen szar. Ugyanígy, vágyható és felépíthető az a Magyarország-kép, ahol ha munkahelyed van, akkor rendes ebéded és rendes ebédidőd is.

Aztán pedig menni tovább, busz, vonat, kórház, fogorvos, óvodától egyetemig, gyerekszüléstől a nyugdíjig, minden élethelyzetről ugyanilyen történetet előadni. Vissza a gyökerekhez, amiért eredetileg ezt az egész, politika nevű dolgot kitaláltuk.