Akkor mondd meg te, elemzőkém, hogy mit kell csinálni – hallatszik ezredszerre a sztenderd fölszólítás. Többször, több körben tisztáztuk, hogy ez nem feladata egy újságírónak, publicistának, politológusnak és hasonszőrűeknek. Ám legyen. Most az egyszer legyen. Megmondom, de előtte egy kitérő és helyzetleírás.

A Fidesz sokadszorra is arra készül, hogy rútul rászedje övéit. Álproblémára kínál nem valóságos megoldást. Mégis megint minden migránsozással lesz tele. Ami az emberek fejében van, azt onnan kiszedni nem lehet. Legföljebb átpozicionálni. Ám tudni kell: az emberek fejében nem az van, hogy a menekültek jelentik a legnagyobb veszélyt (évek óta senki nem látott egyet sem a köztévé tudósításain kívül), hanem az, hogy a Fidesz a migránsozás miatt erős. Hogy azzal nem lehet, nem célszerű szembemenni, mert nem csak azonnal a nemzetvesztő szerepében találjuk magunkat, hanem az elszigetelt, meg nem értett és gyenge kisebbség részeként. Ahhoz pedig senki nem akar tartozni. Ez az érzület diadalmaskodott, sem ellentartani, sem tagadni, sem elhallgatni nem lehet.

Rendben, fogadjuk el, hogy ettől erős. Erős, de szánalmas. Azt lehet tenni (megmondommitkellcsinálni 1.), hogy minden megosztott migránsozós poszt, minden hozzászólás, újságcikk alá bekommentelni, ezzel is hozzájárultál Ráhel új Dior kiegészítőjéhez. Ráírni a plakátokra, ennyivel elvágni a kocsmai vitákat és piaci veszekedéseket. Vö. hasznos idióták.

Demokratikus politikusoknak persze nem javallott lehülyézni a népet, illetve annak egy részét, de független egzisztenciák (hasonszőrűek ld. fönn) megtehetik. Ahogy megtehetik – mint ahogy bérrettegőzéssel, szocinyuggerezéssel megtették 2006 és 2010 között a fideszes és jobbikos hívek is a baloldali és/vagy liberális polgártársaikkal – maguk az ellenzéki szavazók.

Már amennyiben nem hiszékeny hülyékből áll az ellenzéki közönség is. Ami felől erős gyanúnk támadhat, ha újra ugyanúgy ugyanazt a szart sikerül lenyomni a torkukon. Márpedig erre történik kísérlet. Kipenderült négy „ellenzéki” párt – a két retroszervezet, az MSZP és a DK, kiegészülve a már korábban leigazolt Párbeszéddel és a most bedarált Momentummal – és közölte, hogy ők megállapodtak a budapesti polgármesterjelöltek személyében, lehet lájkolni és szavazni.

Mi ezzel a baj? – tehetnénk föl a kérdést, ahogy a hírmagyarázói, közírászati és kommentelői fantáziátlanság évek óta föl is teszi, mert a politikai cinizmusnál csak a rajongói betonfejűség és agresszivitás nagyobb. Egy képviseleti demokráciában – hallhatjuk minduntalan – a hivatásos politikusok dolga egyeztetni, megállapodni és elindulni a választáson. Óhogyne. Itt egyes egyedül a választó nem viselkedhet úgy, mintha egy képviseleti demokráciában élne kiválasztva elveinek, ízlésének, érdekeinek megfelelő irányzatot, és ha nem talál ilyet, megpróbál létrehozni egyet. Nem, neki KÖTELESSÉGE jóváhagyni és támogatni, amit pártjai eléhánynak, különben öncélú finnyáskodásával és egyénieskedésével a Fidesz-fasizmus fönnmaradásához járul hozzá.

Utoljára kérdem, hogy akkor most rendkívüli helyzet van, amely a pártoktól és politikusoktól is rendkívüli megoldásokat követelne, vagy szokásos többpártrendszerű választás, mely esetben abba lehet hagyni a szavazók és az összefogózásban részt nem vevő pártok abajgatását.

Illetve utoljára sem kérdezem. Fölösleges. Évek óta képtelenség kitörni ebből a logikából. Sem a kudarcok, sem új szempontok nem tudják megingatni azokat, akik újra és újra az ellenzéki Kalasnyikov összeszerelésére koncentrálnak, és azután csodálkoznak, hogy mindig egy lámpabél jön ki. Pontosabban: még csak nem is csodálkoznak, hanem elkezdenek hisztizni, hogy az Kalasnyikov lett volna, ha az LMP is segít meg a Kétfarkúak. És ez nem feltétlenül az ellenzék hibája. Egyszerűen alig van más ötlet. Ha nem számítjuk az olyan mélyenszántó javaslatokat, hogy „Ellenzékiek! Akarjatok győzni!” Mukoggy! Mintha ezen múlna, vagy múlt volna. Mindegy. Ez már így marad, egyeseket ott kell hagyni az árokparton összefogócskázni. A többieknek viszont elmondanám, hogy szerintem miért teljes tévedés ezzel tölteni az időt. Természetesen senki nem tévedhetetlen, elképzelhető, hogy nekem sincs igazam, annyit azonban – azt hiszem – joggal elvárhatok, hogy aki vitázik, hozzászól, osztja a megfellebbezhetetlen ítéleteit, az legalább ismerje azokat az adatokat és egyéb tényeket, amelyekre hivatkozom.

Először is. Jó páran minden alkalommal, áldott nyugalommal kifejtjük, hogy az ellenzéki szavazatok mechanikusan nem összeadhatóak. Az, hogy egy egységes ellenzéki tömb jobb eredményt érne el: feltételezés. Az viszont tény, hogy sokan nem hajlandóak elfogadni a képzelt ellenzéki összeborulás egyik vagy másik komponensét. Látjuk őket, megnyilvánulnak ezen a felületen is, máshol is. Jobbikosok, elempések, akiknek gyomra nem veszi be Gyurcsányt, elkötelezett filantrópok, akik nem hisznek a Jobbik változásában, vagy nem bocsátanak meg olyan könnyen. Tiszteletben tartom, ha ezen – úgymond – fanyalgókról valakinek megvan a véleménye, de ezen az ezredik indulatos publicisztika sem fog változtatni. Demokratikus politikusoknak meg – ismétlem – nem az a dolguk, hogy hülyézzék a választóikat, toporzékoljanak, hogy miért ilyenek, hanem hogy az összeilleszthetetlenséget egyelőre megmásíthatatlan politikai körülményként tudomásul vegyék.

Listás választás esetén ez azt jelenti, hogy teljesen értelmetlen közös listát erőltetni vagy akár csak követelni. Legfeljebb a kieső pártok elvesző szavazataiért lehet aggódni, de az EP-választáson még amiatt sem kell. Semmi nem azon múlik, hogy a Fidesz 1-2-3 mandátummal többel bomlaszt a Néppártban vagy annyival többet visz ki belőle. Hogy ki végez az élen, összeadva ki mögött áll nagyobb támogatottság, ez pedig pusztán kommunikációs kérdés.

Második megjegyzésem ehhez kapcsolódik. Az ellenzék jóval egyértelműbb kommunikációs helyzeteket sem használt ki. A 2014-es „választások” eredményeként a szavazók abszolút többsége állt a parlamenti ellenzék pártjai mögött. Mégis az ment át, hogy a Fidesz rendelkezik jelentős népi fölhatalmazással. Többek közt Gyurcsány Ferenc jóvoltából is alakult ki ez a kép, aki a számok ellenére azt írta, hogy 2014-ben az Orbán-kormányt „a választók jelentős többsége megtartotta a hatalomban”. Ez a hazugság kellett ugyanis ahhoz, hogy az ellenzéknek ne kelljen elszámolnia azzal, hogy végigasszisztálta az alkotmányos puccsot, ideértve a választási rendszer átszabását is, közben azzal áltatva követőit, hogy majd a Fidesz rendszerében legyőzi a Fideszt.

Harmadszor. Egyfordulós egyéni küzdelmekben természetesen van jelentősége, hogy hány jelölt indul, mégis nagy hiba leragadni ennél az egy kérdésnél. Nem igaz az az állítás, amely szerint „abban a néhány körzetben, ahol a pártok mégis közös jelölteket indítottak, győzelmek születtek. A pártok vezetői bizonyultak képteleneknek megoldani az elemi matekpéldát.” Ott születtek ellenzéki győzelmek, ahol a baloldali és centrista pártokra leadott szavazatok önmagukban messze felülmúlták a Fidesz voksait. Másutt a visszalépések sem voltak elegendőek. Ráadásul területileg nem egyenletesen oszlik el az ellenzékiek-kormánypártiak aránya, hanem a Fidesz szándékainak megfelelően. Vagyis az ellenzéki szavazók koncentrálódnak, így a kormánypártok jóval csekélyebb támogatottsággal is vinni tudják a körzetek nagyobb részét. Teljes ellenzéki koordinációval megnyertek mellett még nyolc (8!) helyen született volna nagy valószínűséggel ellenzéki győzelem, és további körülbelül 15 helyen volt valamekkora esély az egyéni mandátumszerzésre. Aminek megvalósulása lélektani szempontból lehet, hogy jól jön, csak éppen a hatalomgyakorlás szempontjából nem oszt, nem szoroz.

Negyedik megjegyzés: nagyon sürgősen be kéne fejezni a „ki a hibás, hogy nem sikerült megakadályozni a kétharmadot” című játékot. A Fidesz 2015 és 2018 között bebizonyította, hogy nincs szüksége a kétharmadra. Egyszer kellett csak nyerniük, de akkor nagyot. Megtörtént, és azóta hol nehezebben, hol könnyebben, de érvényesítik az akaratukat. Ha mégsem, akkor ez pedig nem azon múlik, hogy hány képviselőjük van a parlamentben. Az „X. Y. miatt van újra kétharmad” szlogen szajkózása beteges és felháborító. Felháborító, mert többnyire azok hajtogatják, akik azzal nem akarnak szembenézni, hogy ki okozta eredetileg a kétharmadot, és beteges, mert csak a tehetetlenség és a frusztráció kiélése. Az ellenzéki politikusoknak és véleményformálóknak még szolgáltatja azt illúziót, hogy valamekkora befolyással rendelkeznek, hogy legalább más ellenzéki szervezeteket és szereplőket kellemetlen helyzetbe tudnak hozni. Amennyiben ez sem volna, úgy kénytelenek lennének bevallani: nincsenek semekkora ráhatással a magyar politikára. Ami igen kellemetlen felismerés volna, így addig tologatják a valósággal való szembesülést, ameddig lehet.

Így végül ötödikként: az ellenzék összeszerelésével való szüntelen foglalatoskodás azért is rossz, mert rossz helyre irányítja a közfigyelmet. Az ellenzéknek két alapvető feladata van, és ebből csak az egyik az, hogy alternatívát nyújtson. A másik (a neve is innen ered), hogy ne hagyja az irányítókat elkanászodni, gátját képezze a hatalmi törekvéseknek. Végtelen jóindulattal úgy is fogalmazhatnánk, hogy az első feladattal az ellenzék törődik (nem), míg a másodikat nem is látja.

2014 és 2018 között nem az a nagy különbség, ami ellenzéki térfélen történt. Ez a szerencsétlen, kontraszelektált, ötlettelen társulat még erősödött is, tavaly tavasszal több szavazatot tudott maga mögött fölmutatni, mint amennyivel a Fidesz 2010-es elsöprő kétharmadát szerezte. Ami azt mutatja, hogy a lakossági elégedetlenség spontán módon nő a kormánnyal szemben – és az elégedettség is. Csak az nem spontán módon. A nagy változás a Fidesz erősödése. Azzal foglalkozik mindenki, hogy hogyan rakosgassa össze a meglévő ellenzéki szavazatokat, miközben a kormány összelapátolt majd’ félmillió belföldi szavazatot.

Látszik, hogy az ellenzék még mindig nem vonta le a tanulságot a vereségekből

Ma van az egyéves évfordulója a 2018-as országgyűlési választásnak, azaz a harmadik kétharmadnak. Miközben a pártokat már javában az új megmérettetések foglalkoztatják, pedig a korábbiak tanulságát sem vonták le. A HVG szerzője végignézte az összes szavazókör eredményét, és érdekes következtetésekre jutott.

Az egy ügy, hogy az ellenzék ebből a folyamatból nem érzékelt semmit, de az eredmény megismerésének pillanatától egészen mostanáig többségében kísérletet sem tett a valóság föltárására. Az LMP-nél és a Jobbiknál legalább válságot okozott a 2018-as sokk, ha mást nem is, de legalább annyit leszűrtek, hogy az addig követett – khm – stratégia nem érintkezik a magyar helyzettel. Más kérdés, hogy megoldást abban találták meg, hogy egymásnak esnek. A többiek viszont eddig sem jutottak. Némi elbizonytalanodást követően ismét szigorú arcot vágtak, és elkezdték darálni a szokott, vad gorombaságaikat a kormányról, hogy azután a saját szövegükből semmit ne vegyenek komolyan. Föltolták az EP-listákra a kádereiket (rosszabb esetben családtagjaikat), és tartottak négy sajtótájékoztatót az európai értékekről. Majd – mint említettem – múlt hétvégén bejelentették a budapesti megállapodásukat is.

Ennek értelmében a volt II. kerületi polgármester indul Zuglóban, a belvárosban egy XII. kerületi képviselő, viszont a XII. kerületben egy kőbányai ellenben Erzsébetvárossal, ahol egy brüsszeli. Az elpárbeszédesedés (=független, vagány csávók vagyunk, de a komcsik szekerét toljuk) útjára lépett Momentumnak is jutott öt hely, amelyből kettőben még ötlete sincs az indulóra, ami nem baj, a gond az, hogy majd megnevezik, pedig bőven ráérnének a választás után.

Szóval az összefogást nemcsak mint módszert és mint mentális állapotot lehet bírálni, hanem mint terméket is. Valamit, aminek konkrét eredménye van, itt például ez a lista. Mennyit hallgattuk az elmúlt években, hogy a kivéreztetett ellenzéknek szélesíteni kell a bázisát, mélyíteni a társadalmi beágyazottságát, újból kapcsolatokat építeni, új embereket bevonni. Okoskodás helyett terepmunka! Tényleg? És hol vannak az új emberek? Hol vannak a bevont civil szervezetek? A helyi potentátok? Ezt tudtátok összedobni? Hát mi a halált műveltetek ti öt évig ezekben a testületekben? És legfőképpen: mi a tökömre kérték ennek fényében még öt évet? Mi a jó ebben az ellenzéki szavazóknak?

Az egész bejelentésre amúgy azért volt szükség, mert az erősen megtépázott Molnár Zsolt így akarta megerősíteni a pozícióját pártján belül. Roppant érdekes egyébként, hogy az ellenzék ezzel kapcsolatban is egészen kiválóan elő tudja adni a struccpolitikát, holott ha valami úgy totyog, mint egy NER-alvállalkozó, úgy hápog, mint egy NER-alvállalkozó és úgy néz ki, mint egy NER-alvállalkozó, akkor az valószínűleg egy NER-alvállalkozó. Ne nézzük egymást madárnak.

Az ornitológiához még annyit fűznék hozzá, hogy a háttérben majd’ minden ellenzéki elmondja a gyanús egyénekről, hogy tudjuk, tudjuk, de nem tudunk mit csinálni vele, mert a választmány, meg a budapesti párttanács, különben is egyéniben nyert. Ugyanígy elmondják Gyurcsányról is, hogy pontosan látják, hogy Feri egyéni érdekei ezerszer fontosabbak számára, mint a hangoztatott szent célok, és hogy igen kellemetlen, és hogy persze, csomóan miatta a baloldal közelébe sem mennek, de hát, mit lehet tenni. A témát nem megnyitva csak egyetlen dolgot szeretnék kérdezni: ha ez az ellenzék nem tud mit kezdeni a Molnár Zsolt- (Szanyi-, Tóth Csaba-, stb) és a Gyurcsány-problémával, akkor mit akar kezdeni – tényleg csak a fantáziálás miatt képzeljük el – kormányon Mészáros Lőrinccel, Garancsival, Tiborczcal és a többiekkel? Elmesélem: jobb esetben semmit, rosszabban üzletelni velük. A NER-en kívülieknek sem kell semmit kezdeniük ezzel az ellenzékkel.

Úgyhogy (megmondommitkellcsinálni 2.) az EP-választáson szépen szavazzon mindenki a saját kedvenc Európa-párti listájára, mindegy melyikre, mindegy hogy esélyesre vagy esélytelenre. Ne hagyja magát ezzel zsarolni senki, és ha elhangzik az „elvesző szavazat”, azonnal hagyja el a terepet. A lényeg amúgy is annak demonstrálása, hogy Orbán Viktor nem minden magyar nevében beszél, élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, arra viszont semmi szükségünk, hogy egy olyan kormány mellett, amelyik azt hirdeti, hogy aki nem rá szavaz, az nem magyar, olyan ellenzéket tartsunk fönn, amelyik meg abban utazik, hogy aki nem őt támogatja, az nem demokrata.

Ami meg az önkormányzati választást illeti (megmondommitkellcsinálni 3.), akiben közéleti ambíció buzog, bátran jelentkezzen be jelöltnek. Indulj rá az ellenzéki aspiránsra, ha más is jelentkezik, üljetek össze, veszekedjetek, béküljetek ki, szervezzetek egyesületet, lépjetek be meglévőbe, találjatok őszig polgármester-jelöltet, és ne hagyjátok magatokat zsarolni. Ha elégedett vagy a helyi ellenzéki vezetővel (nincs sok), akkor is mérettesd meg magad egyéni körzetben. Kelljen veled megállapodni.

Ezt az élősködő, haszonleső, elképzelés nélküli bandát ki kell söpörni a testületekből, a bizottságokból, a felügyelőbizottságokból, mindenhonnan. Bárki, aki ezt olvasod, csak jobb lehetsz. Tőlük nem várhatsz semmit. Te magad légy a változás.