„Nem volt itt a zsidósággal senkinek baja amúgy, míg a nyilasok nem jöttek. Csak hogy egyet mondjak, a Burgerék fakereskedők voltak, ott az Érdi utcában volt a telep, a Zsigmond bácsit tisztelte, szerette mindenki, még negyenháromban is ingyen fát hordott ki a szegényeknek, olyan jószívű ember volt. Amikor aztán beállt az udvarukra a teherautó és hurcolkodniuk kellett, mindenki sírt, de hát mit volt mit tenni.

Jaj, a nyilasok, kisfiam, azok nagy urak lettek hirtelen. A főutcán, hol most a könyvtár van, ott volt a nyilas pártiroda. Az már nem könyvtár? Hát mi? Na, voltak olyan idétlen kisnyilasok is, mint a Gulyás gyerek. A Lőwyék, szegények, ott laktak a patikával szemben. Ez a Gulyás gyerek fel volt szerelkezve rettenetesen, kis tápos kölyök volt amúgy, de akkora puska lógott a vállán, hogy a földön húzta a csövit. Ilyen antantszíja is volt, meg kézigránátok nála. Jöttünk az iskolából, hát nekünk akarta játszani az eszit, kiabált: gyertek ki, büdös zsidók, aztán be akart dobni a Lőwyék udvarába egy kézigránátot, de a kerítés tetejét találta el a marhája, onnan meg visszapattant a gránát. Na, lapult mindenki, de a gránát csak pörgött, nem durrant el, mert még csak ki se biztosította.

Kölykök voltunk, nem értettünk mi a politikához, nem is érdekelt, láttuk, hogy háború van, csúnya volt az sokszor, láttam, amikor embereket tépett szét a bomba, láttam egy asszony karját lógni a fán, a kabátjáról látszott, hogy női kar, fekete volt az ég a bombázóktól sokszor, most is szorít belül, ha erről beszélek.

Nagyon nagy urak voltak, főleg az idősebb nyilasok, ezalatt olyan huszonéveseket kell érteni, az egyik aztán ávós lett később, az ávós idők után meg önkéntes rendőr, ott lakott az Akó utcában, mert tudod, kisfiam, vannak ilyen szardarabok, amik mindig felúsznak a tetejére. Milyen Ferkó, várjál, majd eszembe jut. Hű, azoknak előre kellett köszönni, jó hangosan, meg is állítottak máskülönben: na mi van, te gyerek, nem tudsz köszönni? De tudok. Hát akkor? Mondjad szép hangosan. Mondtuk hangosan, hogy „jó napot kívánok”, magunkban meg azt gondoltuk, hogy „b..-tok az anyátok.” A Majer Pista, szegénykém, te, az egy könnyen haragvó, erős, de amolyan böszme gyerek volt, csak motyogni tudott az orra alatt, hát persze, hogy nem köszönt szépen, csak motyogott, ezért úgy pofán vágta az egyik nyilas, hogy nekiesett a Pista a kerítésnek, megeredt az orra vére, úgy húztuk el onnan, mert láttuk, hogy megy fel benne a pumpa.

Ott volt a Bergerék boltja a katolikus templommal szemben, a Berger Jakab bácsi meg a családja, te, hát olyan finom csokoládéjuk volt, papírba csomagolva; és lehetett menni vasárnap is; csókolom, Berger bácsi, kérek két pengőért csokoládét, és elővette a papírba csomagolt csokoládét, és tört egy ekkora darabot. A Berger néni meg egy olyan simogatós, mosolygós asszony volt, szerettük nagyon. Illatos volt az a bolt. Most úgy előttem vannak. Meg tudod, ki jutott eszembe? A Schön Évi. Paralízises kislány volt, nagy járvány volt az akkor, szegény bátyámat is az vitte el. A Schön Évi nagyon okos volt amúgy, jó tanuló, szép kis arca volt neki, de alig bírt menni a kacska lábaival, táskája se volt, csak összekötve a könyvek, a kabátkáján meg sárga csillag, ezek a nyilas kölykök meg köpködték, lökdösték, hát sírt, mit csinálhatott volna.

Mondtam otthon, hogy én megverem valamelyiket, de apám azt mondta, azzal meg is ásnám a síromat, de az övét is.

Aztán ugye jöttek a falragaszok, és azt mondta apám, hogy kényszermunkára mennek, csak azt ugye nem lehetett könnyen elhinni, mert minek viszik a gyerekeket meg az öregeket is? Nekünk is muszáj volt igazolni magunkat, bekérték a keresztleveleket az apai nagyanyám, Roch Magdolna miatt, de aztán csak nem lett senkinek bántódása, ugyanis az apám építészként már két éve a németeknek dolgozott. Nem szerette őket, de azt mondta, hogy a munka az munka, a család az meg család. A Horthy-ligeten repülőgép-belövőket csinált, ott próbálták ki a németek a fedélzeti fegyvereket, és elvitt apám engem is dolgozni szöghúzónak, meg a Diósárokban pincéket csinált nekik.

Hát így megúszta a nagyanyámat ő is, meg mi is, de szegényt végül az ávósok vitték el, mikor kitört a szovjetvilág. Éjszaka jöttek, mondták a nevét, ott álltunk a beteg bátyámmal, most is hallom, ahogy mondja az az ember, hogy Balavány József, öltözzön és jöjjön; az anyám rimánkodva kérdezi, hogy hová viszik, de csak annyit mondanak neki, hogy kuss. Apámnak akkor megrándult az arca, megsimított minket és ment. Értem, hogy az már egy másik történet, pedig nem volt sokkal később. Nem tudtuk, hogy az Andrássy útra viszik, csak a Klenács Mariska néni mondta, hogy ávós kocsi volt, mert a Mariska néni szemben lakott és kileste, mint mindent.

Már elsirattuk apámat, hogy odavan, de három hónap múlva hazajött, csontsoványan, összetörve, vérző gyomorral, csak feküdt napokig, a Bálint doktor fogta a csuklóját és azt mondta: olyan gyönge a szíve, hogy alig ver. Teljesen nem épült fel már sose, úgyhogy megbűnhődte szegényem, hogy a németeknek dolgozott, ha bűn volt az egyáltalán, a Jóisten tudja.

Ott feküdtünk a töltésen, mint afféle kölykök, lestük, ahogy az embereket hajtják, sárga csillag volt rajtuk, némelyiken sárga karszalag, asszonyok, gyerekek, mentek fölfele egy ilyen deszkarámpán, a csomagjaikat elszedték, bedobálták egy másik vagonba, sorra megismertem őket, a Berger bácsit meg a Berger nénit is. Hazamentem, meséltem apámnak, hogy mit láttam, ő meg azt mondta, Vili, nem láttál semmit. Pedig láttam. A hullacsapdákat is láttam, ilyen ék alakú fák voltak, beengedve a vízbe, és akiket Pesten belődöztek a vízbe, azoknak a testét itt többen kiszedték, csónakkal mentek be értük, hogy legalább tisztességgel el legyenek temetve.

A nyilasok közt a Balázs Jóska volt az egyik legszemetebb, én úgy tudom, hogy sokáig élt utána, meg is ismertem egyszer az utcán, és gondolkoztam, hogy legalább leköpjem-e, de nem voltam egészen biztos benne, hogy ő az. Főleg a Schön Évi miatt köptem volna le. Amikor be kellett a zsidóknak menni, a Schön Évi anyukája annyira sírt a Geschler néninek, aki egy sváb keresztény asszony volt, hogy hát ez a kis kacska lány hogyan jön velük, hogy azt mondta a Geschler néni: mondják azt, hogy nincs meg már napok óta, ő meg elbújtatja, míg ennek az őrületnek vége nem lesz. De valahogy a Balázs Jóska megneszelte, és ment rögtön feljelentést tenni a transzportot vezető tisztnek, úgyhogy rátörtek a Geschler nénire, és nem csak az Évikét vitték el, hanem a Geschler nénit is. És ez a Balázs Jóska rettentő büszke volt magára, mert sikerült fenntartania a rendet, én meg máig nem értem, hogyhogy nem akadt senki felnőtt, aki megvárja este a sötétben, hazafelé menet.

Akiket elvittek, azok közül nem jött vissza tudtommal senki, tán egyedül a Schön Gyurka. Az aztán Balavány lányt vett el, a Tercsit, tudtad? Fodrászüzletet nyitottak ott a Flórián-szobornál. Úgy tudom, nem sokáig élt a Gyurka, és hát nem nagyon mesélt senkinek arról, hogy mit látott, mit hallott, hogy került haza. Sok piszkos dolgot láttam én is, tudod, mikor az oroszok bejöttek, ronda munkát végeztek azok is. Egyik kutya, másik eb. De hát tetű emberek mindig vannak, azt tudod te is. Nekem már nem sok van, de arra vigyázzatok, hogy azok az idők vissza ne jöjjenek, mert az ember ha csak beszél róla, már az is szorít itt belül. Jaj, annyi minden eszembe jutott még, de elmondom majd máskor. Fáradt vagyok, kisfiam.”

Balavány Vilmos 1929-ben született. Az emlékei olykor hézagosak, keveredősek. A beszámolója annyiban érdekes, mint bármely szemtanúé, de történeti forrásnak nyilván nem tekinthető – például a „hullacsapdákról” az ő elmondásán kívül más adatot nem találtam.

Az itt élő zsidóságról, bár zsinagóga és temető is van a városrészben, viszonylag kevés a forrás. A Magyar Zsidó Lexikon valószínűsíti, hogy Nagytétény Magyarország legrégibb hitközségei közé tartozott, már a török időkben szervezett közösségben élhettek itt zsidók. Az 1929-es lexikon így ír: „Egy temploma van a hitközségnek, amely kb. 150 évvel ezelőtt épült. Van még Chewra Kadisája (felekezeti egyesülete) és Nőegylete. (…) A hitközség anyakönyvi területéhez Budafok, Albertfalva és Törökbálint tartoznak. Lélekszáma 150, családok száma 47, adófizetőké 44. A világháborúban 16-an vettek részt és 3-an estek el.”

Dindi István hiánypótló helytörténeti kutatása szerint 1944-ben a nagytétényi ortodox hitközség lélekszáma 106 fő volt. A hitközség akkor már rabbival nem rendelkezett, elnöke Burger Zsigmond fakereskedő volt. A Chewra Kadischát és a Nőegyletet 1944-ben feloszlatták. Április 5-től minden zsidót sárga csillag viselésére köteleztek. Május 19-én a főszolgabíró felszólította a tétényi főjegyzőt, hogy „a község területén lévő imaházat, illetve zsinagógát haladéktalanul zárja be, tekintettel arra, hogy a zsidóság átköltöztetése következtében arra amúgy sincs szükség…”

Június közepén kezdődött a tétényi zsidók elhurcolása, pár héttel azelőtt, hogy Horthy leállította a deportálásokat. Akadtak, akik segítették a zsidóságot, Markó Gyula plébános próbált keresztleveleket kiállítani, eredménytelenül. A legkiemelkedőbb tétényi zsidómentő Killy Antal, a Sásdi vendéglő tulajdonosa volt, aki néhány embert el tudott bújtatni a pincéjében. Pártos Géza és balett-táncos felesége is nála rejtőzködött; Pártos a háború után, 1945-től 1949- ig a Nemzeti Színház rendezője volt. Killy bújtatta el az akkor nagykamasz Schön Györgyöt is, aki tehát valójában nem a haláltáborból jött haza, hanem még a vonatból sikerült megszöknie, és a kertek alatt visszaosonva a vendéglősnél talált menedéket.

A legfiatalabb áldozat egy 4 éves kisfiú, Hirsch György, akinek 10 és 12 éves nővérét (Veronikát és Magdolnát), valamint szüleit is meggyilkolták Auschwitzban. A két legidősebb a 73 éves özv. Lőwy Ernőné és Csenki Ambrusné volt.

Százketten voltak azok az emberek, akiket 1944 júniusában elhurcoltak Nagytétényből, és egy kivételével valamennyien odavesztek. Az emléküket a városrészben mindössze két botlatókő őrzi, és néhány, a múltról nehéz szívvel beszélő öregember.