Két évtizedes emlék, de ma is tisztán emlékszem a megalázó élményre. Egy vidéki általános iskola tantermében ülök, amely zsúfolásig megtelt a területi matematikaversenyre érkezett tanulókkal és felkészítő tanárokkal. Egy hely van csak szabadon, és ezt onnan is jól lehet látni, hogy egy szék maradt érintetlenül, az iskolapadra fejjel lefelé illesztve. Mellettem.

Elsőként érkeztünk meg a helyszínre, a tanárom pontos, precíz ember volt, nem szeretett késni, így esett, hogy végig kellett néznem a versenytársaim érkezését és minden alkalommal izgatottan vártam, ki ül majd mellém.

A jelenlétem inkább meglepő, mint kívánt volt, az arcokról egyaránt tükröződött a tanácstalanság és a megvetés. Mit keres itt egy cigánylány? Megméreti magát velünk? Hogy lehet ő résztvevő egy matematikaversenyen?

A homlokomon verejték jelent meg, amikor a terem zsúfoltsága ellenére sem vette a bátorságot senki, hogy levegye a széket mellőlem. Segítségkérően pillantottam körbe, hátha valaki megszán, de a csoda elmaradt, ott ültem, a tömegben, mégis egyedül, kirekesztve. A versenyt megnyitották, én pedig megsemmisülve vettem tudomásul, hogy kívülálló vagyok.

Abban a tanteremben vágni lehetett a feszültséget egy idő elteltével, a kíváncsi tekintetek elől a padra süllyesztettem a sajátomat. Nem volt mit tenni, túl kellett rajta lenni, el kellett fogadnom, hogy – mint ahogyan már jónéhányszor addigi életemben – nem tudtam elég jónak lenni ahhoz, hogy ne a cigányságomat vegyék észre először rajtam.

Emlékeznek arra a viccre, amiben a nyuszi az áldozat, akár van rajta sapka, akár nincs? Hát így éreztem magam ott. Bizonyítottam, hús-vér ellenérvet szolgáltam arra a frázisra, hogy a cigányok mind buták. Szembesítettem a tanárokat és a diákokat egy olyan sztereotípia valótlanságával, amivel aztán nem tudtak mit kezdeni, csak magamra hagytak benne, és senki nem állt mellém.

Befogadva

A versenyzők szétszéledtek, mindenkit más termekbe osztottak be, egyesével ültetve, akkor már olybá tűnt, ez a természetes. Én mégsem tudtam elengedni az asztalon várakozó árva szék vízióját, a bonyolult egyenletek megoldása helyett inkább csak menekültem volna arról a helyről. El, messze, haza, ahol biztonságban vagyok, ahol már nem néznek rám tágra nyílt szemmel, amiért cigány létemre jól tanulok. Nem mondom, ott se szeretnek, de van padtársam, aki ugyan nem önként, de elvisel engem mindennap, mert befogadtak. Már tudják, ki vagyok, hol lakom, mikor van a születésnapom. És azt is tudják, kik a szüleim, hogy mi csak elvétve fizetünk osztálypénzt, hogy az anyukám nem SZMK-tag, és hogy mi otthonra két vasvödörrel hordjuk a vizet. Mindezek nem adják meg azt a fajta biztonságot, amire vágyom, amit eddig csak a házunkban, a családom körében éreztem, de mégis, ott ülve abban a kényszeredett szituációban, az ablak melletti széken összezsugorodva úgy tetszett, a saját iskolámban igencsak komfortos a helyzetem.

Amióta az eszemet tudom, sosem történt meg velem az a csoda Magyarországon, amit ezen a területi versenyen vártam. Hogy majd valaki protestálva, a többiek ellenszenvével és érthetetlen előítéletével szembemenve, hangosan, zajt csapva odatelepszik majd mellém, és megkérdezi, ki vagyok én.

Kislány voltam még, naiv ahhoz, hogy felismerjem, az egymás melletti kiállás egyben kockázatos is. Hiszen mi van, ha valaki odakiabál, miért véded ezt a senkit, ezt a cigányt? Vagy gúnyolódva odaszúr, ülj csak mellé, majd megkapod a tetveit a jó szívedért cserébe?

Elfogadva

Aztán eltelt néhány év, mire szintet léptem ‚emberi mivoltomban‘, és végre átélhettem, milyen az, amikor a személyiségemet nem a külső jegyeimmel vagy a fejekben élő előítéletekkel magyarázzák. Ehhez az élményhez azonban át kellett lépnem az országhatárt, kipróbálni magam a valódi idegenben, ahol nem én voltam az egyetlen különc, és a különcség sem hátrány, sokkal inkább előny volt. Mert Párizsban és Brüsszelben senkit nem érdekelt a bőrszínem, Dublinban mindenki irigy volt rá, Marokkóban meg azt hitték, egy vagyok közülük.

Olyan kincsre leltem, ami sokak számára természetes volt: az utazás lehetőségére. A szüleim, testvéreim nem jártak elől, hogy példát mutassanak ebben, az elvágyódásukat – ha volt is – nem osztották meg velem. Én viszont az első külföldön töltött naptól éreztem: a szorongásomat hagyhatom hátra, önmagam lehetek végre, ha idegen helyen járok.

Az első külföldi munkahelyemen nem arra voltak kíváncsiak, hogy cigány létemre mit voltam képes elérni, hanem hogy én, személy szerint mit értem el eddig. Nem követelték, hogy menjek vissza a sajátjaimhoz és neveljem őket, egyszerűen csak feltették ugyanazokat a kérdéseket, mint minden más jelentkezőnek, és úgy döntöttek, alkalmas vagyok, elfogadtak.

Számomra a kérdés nem az, hogy „hogyan integrálódhatna a roma közösség jobban az Európa Unióba“, sokkal inkább az, hogy ki és hogyan fogja megtanítani az együttélés alapszabályait cigányoknak és nem cigányoknak. Az elfogadás nem egyoldalú folyamat, ahhoz elfogadó és elfogadott fél kell, és mindkét oldalnak meg kell harcolnia a saját harcát. Hiányolom a magyar társadalom inkluzív jellemét, csakúgy mint a szóhasználatot magát a hazai politikai terminusok közül. Egy népnek, egy csoportnak, de egy egyénnek sem arra van szüksége, hogy megtűrt, befogadott legyen a saját hazájában. Jobb híján sem közmunkára és szegregált oktatásra van igénye, ha hasznosnak és értékesnek akarjuk látni, nem a különbözőségek kiemelése mentén érdemes közösséget építeni, hanem az összetartozásra kellene fektetni a hangsúlyt. Közös élményeket, közös megoldásokat és tetteket kell előmozdítani, amik közös értékeket teremtenek.

Gondolatban ott ülök újra a tanteremben, de nem 12 éves vagyok. Rámosolygok valakire, és meginvitálom magam mellé. A szék hangtalanul lekerül mellőlem. Már nem vagyok egyedül.