Miután elhunyt egy érsebész szakorvos a Péterfy Kórházban, rögtön átszervezték az intézmény működését, jelezvén, hogy a érsebészeti ellátásában óriási gondok vannak -írtuk meg reggel a Medical Online alapján. Utánajártunk, hogy milyen helyzetben van Budapesten az érsebészeti ellátás, és nyugtalanító, adott esetben felháborító dolgokat hallottunk. (Az eset kapcsán megkerestünk a Péterfy Kórházat és más fővárosi kórházakat is, válaszukat várjuk.)

A lakosság arányához mérten egész Európában Magyarországon végzik el a legtöbb végtag-amputációt. Az érsebészet más ágazatokhoz hasonlóan sok kihívással küzd: kevés a szakember, nagy az elvándorlás a magánszférába és külföldre, ráadásul az ellátórendszer szervezése is messze van a hatékonytól. Ráadásul a kórházigazgatók a kórházi adósságot növelik, ha vállalják a legmodernebb érsebészeti eljárásokat. Ez a szegmens halmozottan demonstrálja, miért is beteg a magyar egészségügy.

Modernebb, de drágább, csapdában a kórházigazgatók

A probléma több részből áll össze. Egyfelől az érsebészet egy nehéz és átalakulóban lévő szakma. A hagyományos, nyitott műtétek (amikor pl. a betegek elzáródott verőerét a saját vénájával hidalják át) mellett megjelentek a korszerű, intervencionális eljárások, amikor katéteresen, nagy seb ejtése nélkül gyógyítják, tágítják az ereket stent (ejtsd: sztent) és más eszközök segítségével. Ez utóbbi is, akár a nyitott műtétek, fizikailag megterhelő az orvosnak (akár több órán át kell egy nehéz ólomkabátban állnia a szakembernek), és sokkal drágább is, mint a korábbi eljárások. Ezt Rácz Jenő volt kórházigazgató, egészségügyi miniszter és volt kórházszövetségi elnök is megerősíti azzal, világszerte hiányszakma az érsebészé.

MTI / Szigetváry Zsolt

Az ma már alapelv a szakterületen, hogy ha lehet, nagy seb ejtése nélkül gyógyítson az orvos. De egész egyszerűen az a helyzet, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszer nem téríti meg az intervencionális beavatkozások árát - mondja Dénes. Ezt Rácz is megerősíti: nem rentábilis a beavatkozás – ez egyébként probléma a traumatológia területén is. Így egyszerűen a kórház igazgatóján múlik, hogy ilyen beavatkozásokat az érsebészeten bevállalnak-e vagy nem. "Ha rendes", akkor igen, és akkor egy-egy megmentett láb kórházi tartozásként jelenik meg a rendszerben. Ha nem, akkor a beteget nem látják el: előbb-utóbb amputálják a lábát, esetleg meghal, elkallódik a rendszerben. Márpedig egy amputált beteg túlélési esélyei rosszabbak, mint egy vastagbélrákosé, vázolja fel a döbbenetes összkép egy részét Dénes. Arról már nem is beszélve, hogy bizonyos társbetegségek (pl. szívbetegségek) miatt nem is lehet mást választani, csak az intervencionális megoldásokat, hiszen ezek nem terhelik meg annyira a szervezetet.

A vezetői helyzet nehézségét így ecseteli Rácz: ha egy kórházigazgató úgy dönt, bevállalja a nem rentábilis kezelést, és kórházi adósságot termel, azaz fedezetlen kötelezettséget vállal, költségvetési csalást követ el, amiért börtön jár. Ha viszont nem vállalja az ellátást, az ellátási kötelezettségét nem látja el, ami szintén 2-8 év börtönt jelenthetne.

Át kéne szervezni a rendszert, de ez valami miatt elhúzódik

Az érsebész probléma másik része pedig a szervezési. A szakemberek már régóta sürgetik az érsebészeti ellátás reformját a fővárosban és országosan is. Nem kellene annyi kórházban érsebészet, hanem centrumokat kellene létrehozni a megfelelő felszereléssel olyan alapon, hogy az ellátáshoz mindenhonnan egy bizonyos idő alatt hozzá lehessen jutni - javasolják. A mai budapesti érsebészeti ellátást jól jellemzi, hogy van olyan terület, ami járóbeteg-ellátás kapcsán az egyik, míg fekvőbeteg ellátás kapcsán egy másik kórházhoz tartozik. Ez azt jelenti, hogy előfordulhat: a szakrendelésre bemegy egy beteg, akit meg kell operálni, de ezt ,,hivatalosan” nem tehetnék meg, mert át kellene utalni abban a kórházba, ahova a területi ellátása tarozik. Ez nem életszerű, de az ilyen szervezési anomáliák sem lettek kijavítva az elmúlt időszakban.

MTI / Szigetváry Zsolt

A centrumok létrehozásához meg kellene oldani, hogy a tapasztalt orvosok átmenjenek adott esetben egy másik városba, másik kórházba, amire ma egy 3-400 ezer forintos bér mellett nincs sok esély - egy ilyen szakorvos ugyanis akár évtizedek óta egy adott városban lakik, ott él a családja, kialakult a pacientúrája, csak kiemelt bérért lesz hajlandó ezen változtatni. Ha még egyáltalán a közellátásban dolgozik, és nem ment át a magánellátásba, ahol akár a bonyolult műtétek helyett csak visszerekkel foglalkozik, és sokkal többet keres. A béreket nehéz összehasonlítani, mert a magánintézetek nem egyformán finanszírozzák az orvosaikat, de Dénes hallott olyan magánintézményről, ahol 15 ezer forint az órabér, míg egy főorvosi minimálbér órabérre leosztva kb. 2500 nettó forint. Ez azért jól érzékelteti a bérezési különbségeket. Rácz azt mondja, az érsebészeti szakma nehéz, sokat kell hozzá tanulni, és szerinte nem igazán hálapénzes szakma, ezért sem olyan vonzó.

Újabb probléma a szakemberellátásban a külföldre vándorlás, Dénes szerint tapasztalt szakemberek hagyták el az országot, ők akár osztályokat is vezethetnének és az oktatásban is fontos szerepük lehetne, de hagytuk őket elmenni. Így létszámhiány van, és sok helyen nemsokára lép fel akut hiány, amikor a nyugdíjas vagy nyugdíjkorhatár közelében lévő orvosok elhagyják az ellátórendszert.

A centrumosításról a kormány elfogadott Dénes tudomása szerint egy koncepciót, de a megvalósítás halasztódik. A kórházak nem fejlesztenek, mert nem érdekük - a kormány pár éve bevezette ugyan, hogy havi 8-10 millió forinttal kiegészíti azon kórházak költségvetését, ahol váltakozó nehézségű érsebészeti beavatkozások történnek, de a kórházak egy része nem fejlesztésre vagy valóban az érsebészetre költi ezt a pénzt, mondja Dénes, hanem másra, akár a tartozásból farag le belőle. Ez nem elegendő megoldás. Összességében elmondható, hogy vannak előremutató szakmapolitikai tervek, de ezek megvalósításának üteme lassú, a probléma súlyával és sürgősségi fokával nem arányos.

Amputációban mindenkit lepipál Magyarország

Ennek végeredménye, hogy Magyarországon a Nyugathoz képest 2-3-szor annyi lábat vágnak le, aminek persze csak egy része jön az ellátórendszer problémáiból, a másik része a magyarok táplálkozási szokásaiból és életmódjából fakad, amelyek érszűkülethez vezetnek. Rácz hozzáteszi, az sem mindegy, hogy ki és hogy vág le végtagot, utána azt lehet-e pótolni protézissel, és milyen minőségű életet lehet egy ilyen műtét után élni.

A WHO adatai szerint a magyarok harmada hal meg szív- és érrendszeri megbetegedésben, évente 5-6000 embernél végeznek amputációt, ami a legmagasabb arány Európában a lakosság összlétszámához viszonyítva.

A kormány márciusban még arról számolt be, egyeztetés alatt van a Nemzeti keringési program és a Nemzeti keringési szakpolitikai program 2019–2022, amely többek között arról szól, hogy az érszűkület megelőzése érdekében harminc százalékkal kell csökkenteni a dohányzók arányát és a keringési betegségek okozta korai halálozást, tíz százalékkal pedig azok számát, akik semmilyen fizikai aktivitást nem végeznek. A magas amputálási arány mögött több probléma is van, az egészségtelen életmód mellett a rizikócsoport 65 év feletti korosztály nem vagy alig megy el szűrésekre, a háziorvosok sem szűrik ki megfelelő hatékonysággal az érszűkületet. És erre rakódnak rá az érsebészet fenti gondjai.

Az Emminek feltettük a következő kérdéseket:

- Mikor tervezi a kormány átszervezni a fővárosi és országos érsebészeti ellátórendszert centrumkórházakba?

- Igaz-e, hogy az intervencionális eljárások költségeit az állam nem téríti meg teljes körűen, így az így elvégzett beavatkozások kórházi adósságként jelennek meg?

- Mit tesz a kormány, hogy az érsebészeti területen fellépő szakemberhiányt csillapítsa?

A válaszokat várjuk, ha megérkeznek, a cikket frissítjük.

A Nemzeti Népegészségügyi Központ szerint viszont minden rendben van: "A sajtóban megjelent híresztelésekkel ellentétben biztosított és zavartalan az akut érbetegek ellátása a fővárosban, a rendszer jól működik." (…) "Az NNK most is, mint minden rendkívüli helyzetben az Országos Mentőszolgálattal szorosan együttműködve biztosítja a zavartalan ellátást az egészségügyi intézményekben."