Az Európai Parlament delegációjának szociáldemokrata tagjai „már itt és nyíltan is rosszallották, hogy dr. Habsburg Ottó, a küldöttség konzervatív tagja körül »mekkora felhajtás van« Magyarországon”. Sőt ugyanezekben a napokban a dániai osztrák nagykövet is rákérdezett magyar kollégájánál, hogy „nem tévesztettünk-e arányt a delegáció és Habsburg Ottó között”. Az 1989 márciusának első napjaiban készült – a Magyar Nemzeti Levéltár által publikált – külügyminisztériumi feljegyzésben olvashatók jól mutatják, hogyan lopta el a show-t a február végén négynapos látogatásra érkezett európai küldöttség elől egyik útitársuk, a bajor Keresztényszociális Unió képviselője, nem mellesleg a Páneurópai Unió elnöke.
Aligha róható fel a gyökeres változásokra kiéhezett korabeli hazai közvéleménynek, hogy jobban lázba hozta az utolsó magyar király, IV. Károly fiának hét évtized utáni első hivatalos megjelenése az országban, mint az európai delegáció programjának „izgalmai”. Például az, ahogyan Nyers Rezső politikai bizottsági tag, államminiszter a vendégeknek azt fejtegeti, miként próbálja a reformokkal kacérkodó állampárt ötvözni a „kommunista mozgalom értékállónak bizonyult törekvéseit” a hagyományos szociáldemokrata értékekkel.
Ehelyett az emberek inkább Habsburg Ottó előadásait és egyéb megnyilatkozásait lesték, újságírók hada legyeskedett körülötte, az újonnan alakult pártok és civil szervezetek pedig meghívásokkal halmozták el. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület kérésére például az ELTE Gólyavárában vett részt egy emlékezetes beszélgetésen, ahol a termet zsúfolásig megtöltő másfél–két ezer egybegyűlt előtt azt hangsúlyozta:
A másság, a más nemzetiség, vallás, nyelv, vélemény tisztelete és megtűrése nélkül nem létezhet igazi demokrácia.
Hozzátette, hogy Magyarországon a tolerancia hiánya a változások legnagyobb veszedelme, noha „a szabadság és a szabad beszéd lehetősége” sokat erősödött.
Ez utóbbi állítását az akkor már évtizedek óta a bajorországi Pöckingben élő politikus a személyes tapasztalataira alapozta. Merthogy Habsburg Ottó felnőttként nem 1989 elején járt először Magyarországon: hivatalos útját magánlátogatások előzték meg. A Kádár-korszak első kormányszóvivőjeként elhíresült Bányász Rezső a Népszabadságban utóbb úgy emlékezett, hogy nála még londoni nagykövet korában, 1982-ben puhatolózott William de Gelsey, alias Gelsey Vilmos báró, Angliában élő magyar származású bankár: „Hogyan lehetne elintézni, hogy Habsburg Ottó egyszer még életében Magyarországra látogathasson?” Akkor azonban a hivatalos szervek még elzárkóztak ettől.
Az „értesítés” igen gyorsan megjárta a külügy és a pártközpont irodáit, ahonnan egyhangúan jelezték, hogy beutazásának jogi akadálya nincs, mivel „Habsburg Ottó osztrák állampolgár, s Tiltó Névjegyzéken nem szerepel”, ráadásul Magyarországgal kapcsolatban „lojális álláspontra helyezkedett”. A sajtó számára viszont hírzárlatot rendeltek el az ügyben.
AFP / Matthias Schrader
Nemcsak a lapok, maga Habsburg Ottó sem beszélt erről a látogatásáról, olyannyira, hogy különféle előadásaiban és interjúiban mindig az egy évvel későbbi utazását említette „elsőként”, azt, amelyre már Kádár János májusi „felfelé buktatása” után került sor. Erről ismét a bonni nagyköveten keresztül értesültek a magyar hatóságok, és sietve utasították a határőrséget, hogy a hegyeshalmi határátkelőn majd „zökkenőmentesen engedje be” a Habsburg-családot.
Eléggé tisztában vagyok az adatokkal, de a fő dolog mégiscsak az atmoszféra, és azt csak úgy lehet megismerni, ha az ember sétál az utcán, beül egy kávéházba, s ott beszédbe elegyedik az emberekkel
– indokolta bő fél évvel később a Magyar Hírlapnak az egykori trónörökös, miért volt fontos számára turistaként (is) Magyarországra jönni. Alaposan beosztotta az ötnapos látogatást, és erőltetett terepszemlén járta be a nyugati országrész több mint tucatnyi fontosabb települését. Rögtönzött utcai beszélgetései során pedig, mint elmondta, nagy különbséget tapasztalt az idősebb generációk és a fiatalok gondolkodása között, utóbbiak „már sokkal szabadabban mernek beszélni”. Ugyancsak ekkor kapta le az MTI fotósa a Nemzeti Múzeumban kiállított Szent Korona előtt „megilletődve álló”, 75 éves „királyfit”, amit utóbbi így kommentált:
Kíváncsi voltam, végül is utoljára hivatalosan atyám hordta a fején.
Az országos ismertséget azonban nem ez az utazás hozta meg számára, hanem – közvetlenül a hivatalos látogatása előtt – egy portréfilm. 1988 végén mutatták be Bokor Péter rendező-történész „Isten akaratából...” című filmjét, amelyben Habsburg Ottó az 1950-es évekig meséli el az életét. Bár reggeltől estig játszották, csak elővételben lehetett rá jegyet kapni, a becslések szerint végül a több százezer ember által megtekintett, elementáris sikert aratott film vetítése közben a zsúfolásig megtelt nézőtereken nemegyszer felcsattant a közönség tapsa.
„Ha Magyarországról beszélek, én a hazáról beszélek” – hangzott a film egyik kulcsmondata, amellyel a „főhős” nemcsak a nézőket, de a kritikusokat is levette a lábukról. De a Kritika című folyóirat azt is kiemelte, hogy „ez az angolos stílusú, ám magyarul tökéletesen beszélő férfi egyetlen pillanatig sem jelenik meg úgy a mozivásznon, mint valamiféle monarchisztikus álom megtestesítője”. „Dr. Habsburg Ottó ma már történelmi kuriózum. Nem ellenfél, nem politikai hatóerő a magyar történelemben, inkább valamiféle ereklye”, akiben „nem él revansvágy, nem ellendrukkere a magyar népnek” – tette hozzá a Népszabadság filmkritikusa, Gyertyán Ervin.
Habsburg Ottó Bokor Péter Isten akaratából című filmjében
A filmmé szerkesztett interjú – aminek a folytatását egy éven belül elkészítette Bokor – azért is hathatott a reveláció erejével, mert gyökeresen ellentmondott a Habsburg Ottóról korábban hivatalosan kialakított, meglehetősen pejoratív képnek. Az 1960-as évek elején megjelent Új Magyar Lexikon szerint például „Habsburg Ottó az NSZK-ban él és készséges eszköze az imperialisták hidegháborús politikájának”. Ezt a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, Rényi Péter akként árnyalta 1984-ben Bécs, őszi rege című írásában, hogy a „kis kopasz doktor” – akármilyen „groteszk kuriózum a hangzatos történelmi nevével” – úgymond ügyesen evickél „a mai neokonzervatív, szélsőjobboldali hullám taraján”, és bár már rég nem trónkövetelő, de „abban a keresztes hadjáratban, amely napjainkban a sávoscsillagos lobogó alatt mindenféle renitens baloldaliak, forradalmárok és reformerek ellen folyik, megvan a fenntartott helye”.
Az „Isten akaratából...” sikere kapcsán aztán egyre eltérőbben kezdtek gondolkodni az országban a magyarokról mindig következetesen többes szám első személyben beszélő Habsburg Ottó helyéről. Míg a hivatalos szervek eleinte abban reménykedtek, hogy a „felfokozott érdeklődés minden bizonnyal múló jelenség”, addig a közvélemény egyre jobban szimpatizált vele, egyesekben pedig felmerült: az egykori királyfi, ha nem is uralkodója, de legalább köztársasági elnöke lehetne a rendszerváltásra készülő Magyarországnak (lásd Elnöki álmok című keretes írásunkat). Egyik véglet sem vált valóra, ám a sokáig távol tartott politikus majd' két évtizedre a magyar belpolitika állandó szereplője lett.
| Elnöki álmok |
Furcsa kettősség jellemezte Habsburg Ottó viszonyát a hatalomhoz. Hogy beengedjék Ausztriába, 1961-ben írásban lemondott az osztrák trónigényéről, Magyarországgal kapcsolatban azonban sosem tett ilyen gesztust. Amikor pedig IV. Károly örököseként megkérdezték, mit gondol a királyság intézményéről, akkor – ahogyan Bokor Péternek is egy interjú során – némi szófacsarással úgy fogalmazott: „Sem köztársasági, sem monarchista nem vagyok. Én legitimista vagyok, ami valami egészen más! Legitimista az, aki elismeri azt a rendszert, amelyet a nemzet összessége legitimnek, törvényesnek tekint. (...) Az államforma kérdése – az egy relatív kérdés. Nem döntő kérdés. (...) Az állam tartalma az, ami számít. Szóval: az emberi szabadságok védelme, az emberi jogok védelme!” Ami Magyarországot illeti, Habsburg Ottó mindvégig kitartott amellett, hogy a jövendő köztársasági elnököt a népnek kell megválasztania, nem a parlamentnek. Erre a funkcióra aztán, hogy, hogy nem, őt találta alkalmasnak az újjáalakult kisgazdapárt, amelynek tagjai e kérdésben 1989 szeptemberében aláírásgyűjtést is szerveztek. Lányi Zsolt, a párt budapesti szervezetének akkori ügyvezető alelnöke a 168 Órának elmondta: szerintük olyasvalakire van szükség e poszton, „aki tisztán lát, aki Európában, európai méretekben gondolkozik, de nem feledkezik el a magyar érzéseiről és a bencés nevelésről sem”. Az aláírásgyűjtésbe az érintett megkérdezése nélkül kezdtek bele; Habsburg Ottó erre újságírói kérdésre úgy reagált, hogy „az embereknek joguk van, hogy ha valakit akarnak [elnöknek], akkor ezt ki is nyilvánítsák anélkül, hogy az illetőt megkérdezzék”. Ő pedig – bár aktuális feladatai az Európai Parlamenthez kötik – semmi esetre sem mondja azt, hogy „soha, vagy azt, hogy mindörökre. E két szónak nincs helye a politikában.” Aztán pár hétre rá mégis nemet mondott, mert, mint kifejtette: az új alkotmány elkészülte előtt elhamarkodottnak tartja az elnökválasztást. A novemberi négyigenes népszavazás nyomán a kérdés lekerült a napirendről. Amikor azonban Bokor Péter 1990. június 4-én – ekkor Göncz Árpád volt, még ideiglenesen, az elnök – megkérdezte, tényleg az Európai Parlamentben képzeli-e el a jövőjét, Habsburg Ottó sokat sejtetően úgy válaszolt: „Ha volna valahol egy másik feladat, amely még nagyobb prioritást jelentene... De egyelőre ilyet nem látok.” Diplomatikus lebegtetésére augusztus végén a Ludas Matyi a következőképpen reagált: „Lezajlott a szakszervezeti bizalmik választása. Nálatok hány jelölt volt? – Kettő. Serényi Pityu 12 szavazattal győzött. – Ki volt a másik? – Habsburg Ottó is kapott 8 szavazatot. Azt üzente, hogy köszöni, de még vár egy jobb ajánlatra.” |
