Komoly vihart kavart, hogy kedden kiderült, a kormány visszahozná a főispáni tisztséget. A már jelenleg is létező, egy-egy, több megyét felölelő térség fejlesztéséért felelős állami tisztviselő, a kormánymegbízotti pozíció betöltőjét hívnák a jövőben.

A kormány az indoklásban azt írta, hogy „a főispán kifejezés visszaépítése a magyar jogrendbe lehetőséget teremt arra, hogy a mai magyar közigazgatás több szállal kötődjön a kommunizmus előtti magyar államigazgatás fogalmi készletéhez és ezáltal az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is tovább éljenek”.

Nézzük ezeket a hagyományokat.

A magyar nemesi vármegyék élén álló ispánokat a 16. századtól kezdik el főispánnak nevezni. Szerepük egyértelműen az volt, hogy képviselje a központi akaratot a vármegyében, a király rendelkezéseinek a végrehajtását, ő képviselte a vármegyét esetenként a királyi tanácsban, de ő felügyelte a királyi jövedelmek beszedését is, na meg a megyei nemességet vezette háborúba. Az uralkodó nevezte ki a tisztségre a főispánt, aki általában a leggazdagabb birtokosok közül került ki. Romsics Ignác, a Magyarország története című művében azonban megjegyezte, hogy

az érdemi munkát nem ő, hanem az alispán végezte, aki a megye egész tisztikarát is irányította.

Fontos szempont, hogy amíg a főispánt az uralkodó nevezte ki, addig az alispánt a megye választotta.   

Ekkor már megjelentek az örökös főispánok is, a 18. század első felében az összes főispán felét már ilyenek adták. Katus László, egykori kiváló történész A modern Magyarország születése című munkájában arról írt, hogy a katolikus püspöki tisztségek többnyire örökös főispánsággal jártak együtt, s 14 arisztokrata család is rendelkezett ezzel. Kvázi családon belül öröklődött a cím, igaz az uralkodó belelegyezése kellett hozzá.

Gróf Batthyány Lajos magyar főnemes, kancellár, nádor 1696-1765

Wikipedia

A tisztség a korszakokkal változott, Mária Terézia által 1768­-ban kiadott főispáni utasításában arról írt, hogy „a főispánok legfontosabb feladata az adózó nép megóvása minden igazságtalanságtól és helytelen tehertől. Védelmezzék meg a parasztokat a megyei adminisztráció visszaéléseivel és a földesurak által rájuk rakott jogtalan terhekkel szemben. Gondoskodjanak arról, hogy minden helység iskolamesterekkel elláttassék. Ügyeljenek az utak, hidak állapotára, a postára, az erdők helyes kezelésére, az árvák érdekeinek védelmére, a közterhek igazságos és méltányos elosztására, a szegények, szűkölködők ellátására. Gondoskodjanak az igazságszolgáltatás meggyorsításáról, megyéjük gazdasági életének fellendítéséről, piaci lehetőségek biztosításáról, az ipar meghonosításáról. Végül táblázatos jelentésekben számoljanak be megyéjük népességi, gazdasági viszonyairól, és az iskolákról” – írta Katus. Vagyis ebben az esetben egy amolyan Robin Hoodba oltott megyei megoldóemberként lehet elképzelni a főispánt, és a feladatokat látva könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy Mária Terézia nem bízott tökéletesen a földesurakban, ellenben a főispántól várta a megoldást.

A rosszemlékű Metternich kancellár is az uralkodó támaszaként tekintett a főispánokra, amikor 1844-ben kibővítette a jogköreiket. Az épp záruló országgyűlésben már a reformerek voltak többségben és egyre több újító kezdeményezésük volt, amit veszélyesnek ítéltek. Úgy gondolták, ha három év múlva is újra a reformerek lesznek többségben az országgyűlésen az akár forradalomhoz is vezethet.

A megoldást abban látták, hogy a megyék tényleges irányítását a kezükbe adta (amit eddig ugye a megyék által választott alispánok láttak el), míg a megyék felébe pedig főispáni helytartókat, adminisztrátorokat neveztek ki. Nekik – Gergely András történész A nemzeti ébredés kora című könyve szerint – feladatukká tették, hogy egyezkedésekkel, furfanggal, megvesztegetéssel, erőszakkal, fegyveres erő alkalmazásával teremtsenek többséget. Mind a követutasítások, mind a követek legyenek a kormány iránt lojálisak. Ez valamennyire sikerült is, az országgyűlésben kiegyenlítetté váltak az erőviszonyok, azonban ez sem akadályozta meg, hogy rá egy évre Pesten is forradalom törjön ki.

A kiegyezés után megjelentek a megyei főispánok mellett a városi főispánok is, mindkét poszt komoly hatalommal járt, mivel a megyei, illetve városi közgyűlések élén őket találjuk. Az komoly változás volt, hogy már a belügyminiszter javaslatára nevezte ki őket a király, majd később a kormányzó.

Gróf Tisza Lajos Bihar vármegye főispánja, Tisza Kálmán miniszterelnök öccse

Wikipedia / Ellinger Ede

Fontos megjegyeznünk, hogy nem választás után nevezték ki a főispánokat, ők a mindenkori kormány emberei voltak. A hatáskörük meglehetősen szélesre volt szabva, ellenőrizhették a vármegye területén működő királyi hivatalok és az állami közigazgatás szerveit, ezekről felvilágosítást követelhettek és jelentést tehettek. Sőt, akár választott tisztviselőket is felfüggeszthettek, a mindenkori politikai vezetés fő támaszai voltak. 1885-től ugyanakkor némiképp csorbult a hatalmuk, mivel a főispánok többé nem voltak tagjai a felső, illetve a főrendiháznak, 1870-től pedig az örökös főispáni cím már nem jogosított fel senkit a hivatalviselésre, pusztán egy üres titulussá vált.

A főispánok, illetve azok munkájának megítélése a leginkább Mikszáth Kálmán munkáiban maradt meg. A körtvélyesi csíny című munkájában így mutatja be az elbeszélésében szereplő főispánt: „Különben kiváló főispán hírében áll; otthon azért, mert ebédjein valódi francia pezsgőt isznak a köztörvényhatósági bizottsági tagok; ott fönn azért, mert mindig beszállítja az öt mamelukot. Ami a közigazgatást illeti, abban az a rendíthetetlen nézete:

Egy jó főispánnak csibukozni (pipázni) kell és nem avatkozni semmibe, csak mindig csibukozni és csibukozni. Elég, ha az emberek tudják, hogy valaki csibukozik és nézi őket.”

 Mikszáth odáig jutott, hogy leírta, milyen főispántípusok vannak.

• Az első a már említett csibukozó.
• A második, a mutatós főispán. Mindenbe beleavatkozik, de azért semmi sem úgy történik, ahogy ő akarja.
• A harmadik a becsületes, derék főispán, aki se nem csibukozik, se nem avatkozik.
• A negyedik a legrosszabb szerinte, az agilis főispán, akit rendesen nemzetiségi megyébe küldenek. „Amint a kinevezést megkapta, keres magának egy újságírót, és elviszi a megyéjébe lapot szerkeszteni a magyar állameszme védelmére ... addig dolgoznak, míg végre meglesz az eredmény, hogy ahol meglehetős béke volt azelőtt, egy-két évi működés után fenekestül fordulnak fel az állapotok.”
• Végül „a legritkább példány, az úgynevezett erőszakos főispán, aki nem ismerve se sógort, se komát, se istent, se befolyásos megyei virilistát, végrehajtatja a törvényeket úgy, ahogy azokat az országgyűlések hozták. De hát az ilyen ember nem lesz hosszú életű a maga polcán”.

A Horthy-korszak már nem hozott túl sok újat, mert a közigazgatási rendszere a dualizmusban kialakult alapokon nyugodott, ennek megfelelően a főispáni tisztség is megmaradt. Végül - mint annyi másnak - a kommunisták tettek pontot a főispáni tisztség végére, bár mint láthatjuk, a kormány új fejezetet nyithat.

(Kiemelt képünkön: Gróf Pálffy János nádor és Sáros vármegyei főispán. Kép forrása: Wikipedia)