Egyhangúlag elutasították a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő Karsai Dániel ügyvéd panaszát, mert az általa kívánt népszavazás az Alaptörvény módosítását követelné meg, arról azonban nem lehet népszavazással dönteni.

A két javasolt kérdés így szólna:

• ,,Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés úgy módosítsa a büntető törvénykönyv öngyilkosságban közreműködést bűncselekménnyé nyilvánító szabályát, hogy az ne vonatkozzon azon teljes cselekvőképességgel rendelkező személyeknek nyújtott segítségre, akik gyógyíthatatlan, számukra elviselhetetlen mértékű fizikai vagy mentális szenvedést okozó és emiatt az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, halálos betegségben szenvednek, és állapotukban nem várható javulás?”
• ,,Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés úgy módosítsa a büntető törvénykönyv öngyilkosságban közreműködést bűncselekménnyé nyilvánító szabályát, hogy az ne vonatkozzon azon teljes cselekvőképességgel rendelkező személyeknek nyújtott segítségre, akik fizikai állapotuk okán az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, a javulás lehetősége nélküli helyzetben vannak?”

A kérdések hitelesítését a Nemzeti Választási Bizottság megtagadta, a Kúria pedig jóváhagyta ezt. Ezután nyújtott be Karsai Dániel alkotmányjogi panaszt, többek között azzal érvelve, hogy „az életvégi döntés lényege, hogy az egyén emberi méltóságának magját érvényre juttatja önrendelkezési joga gyakorlásán keresztül, reflektál saját életére, annak minőségére, és a konklúzióját döntésbe foglalja”.

Továbbá: „a népszavazás mint a közvetlen demokratikus hatalomgyakorlás jogintézménye kiüresítéséhez vezetne, ha olyan népszavazási kérdés hitelesítését tagadja meg a Kúria, amelyből az Alaptörvénnyel összhangban álló jogalkotási megoldás is következhet”. A méltó halálhoz való jog nem az élettől való megfosztás, hanem az élet saját elhatározásból való befejezésének összefüggésében merül fel, még akkor is, ha egyes módozatainál a halálba induló beteg más személy segítségét kívánja igénybe venni.

Az Alkotmánybíróság ezzel szemben megállapította: a népszavazásra feltenni szándékolt kérdésből fakadó jogalkotási igény – ellentétben az indítvány felfogásával, illetve álláspontjával – nem igazolható az emberi méltóság alkotmányos fogalmából való levezetéssel. „Az egyénnek – az élete megrövidítése kapcsán – hatalmában (szabadságában) áll olyan döntés, amit az állam nem tehet meg, nem áll hatalmában, ezért egyén az egyén. Az egyén viszont nem igényelheti azt, hogy az állam (mint közösségi kötelék) mondjon le a helytállási kötelezéséről; ezért állam az állam. Az állam nem fosztja, nem foszthatja meg az egyént az önsértő döntés lehetőségétől, ám az egyén sem igényelheti, kényszerítheti ki, hogy az állam ne teljesítse az ezen kívüli, ezen túlmenő életvédelmet célzó kötelezettségét. Az állam (illetve a közösség joga) valójában végletekig menően tudomásul veszi az egyén döntési szabadsága szerinti akarata által vezérelt önsértő magatartást. Ezt azonban kiterjesztő módon nem lehet felfogni és gyakorolni.”

A következtetés: „Bármely olyan jogi parancs, ami az állam életvédelemre vonatkozó helytállási kötelezését veszteglésre parancsolja, egyenesen konfrontálódik, beleütközik, szöges ellentétben áll az Alaptörvény élethez való jogra vonatkozó tételével. Vagyis az »igen« szavazatok többsége arra parancsolja a jogalkotót, hogy biztosítson törvényi kimentést bármely büntethető személy számára”. Nyilvánvalóan kétséges, hogy a választópolgár számára egyértelmű lenne ezen lehetőség, annak következménye, illetve a választópolgár számára a szavazáskor nyilvánvalóan világos-e mindez. Másrészt „kétségtelen, hogy a jogalkotó számára az ilyen többségi döntésnek, illetve az azt lekövető jogalkotásnak nincs egyértelműsíthető megoldása”.

Az Ab határozatát egyhangúlag hozta meg, különvéleményt senki nem nyilvánított, csak párhuzamos indoklást írt néhány alkotmánybíró. Ezzel az ügy jogilag lezárult, Magyarországon további jogorvoslatnak nincs helye.

Érdekes ugyanakkor, hogy az ilyen elvi és jogi vita közben senki nem szokott beszélni az esetleges népszavazás realitásáról. Ha zöld utat kapott volna a kezdeményezés, először 200 ezer aláírást kellett volna összegyűjteni, márpedig nagyon kérdéses, hogy ez a kérdés ennyi embert megmozgatna-e. Ha pedig összejönne a kellő számú aláírás, és kiírnák a népszavazást, az csak akkor lenne érvényes és eredményes, ha a választópolgárok több mint fele részt venne benne. Ez a rendszerváltozás óta egyedül az 1989-es „négyigenes” és – hajszállal – a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj elleni 2008-as népszavazás esetében volt meg. Még a NATO- és az EU-csatlakozásról is csak azért lehetett eredményes a referendum, mert akkor átmenetileg nem volt előírva az 50 százalék fölötti részvétel. Vagyis nagyon valószínű, hogy a most jogilag lezárult vita elvont jellegű volt, megoldást hozó népszavazást aligha lehetett várni.