Sokan úgy gondolják, hogy az állásinterjúra bejutva már félig-meddig nyeregben vannak, hiszen elég jónak érzik magukat a meghirdetett állás betöltéséhez, bíznak benne, hogy képesek, hatékonyan érvelni és jó benyomást tenni. De mindig akadnak meglepetések. Már-már agresszíven szakszerű kérdéseket kapnak az empátia minden látható jele nélkül, vagy ordító csend közepén találják magukat éppen akkor, amikor azt gondolták volna, hogy oldódni fog a megbeszélés hangulata. A csendet az interjúztatók gyakran arra használják, hogy felmérjék: miként viselkedik a jelentkező stresszes helyzetben.

A csend különösen gyilkos eszköz. Hiszen a jelölt, aki bizonyítási kényszerben van, belecsúszhat egy olyan helyzetbe, amikor képtelen megtartani tárgyalási pozícióját. És éppen ez az, amire kíváncsi az őt kérdező: képes e partnere higgadt maradni, s kellően élesen gondolkodni egy ilyen helyzetben. A csend sok emberben azonnal azt a képzetet kelti, hogy hibázott, vagy a mondanivalója kiegészítésre szorul. Márpedig ha belefog a további magyarázkodásba, annak ellenére, hogy mondandóját korábban már kereknek és hatásosnak érezte, akkor egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedhet a bajba, amit saját verbális és viselkedésbeli következetlenségével kavart. A jelenség olyannyira jól ismert, hogy nem egy komédiában a csetlő-botló hős egyik balul sikerült cselekedetével, mondatával húzza maga után a másikat akár a szerencsétlen események egész lavináját indítva el. Az élet persze nem egy film, s így nem is kell annyi balfogást véteni, hogy nevetséges vagy kínos helyzetbe kerüljünk.

Ha nyilvánvaló, hogy nem szabad pótlólagos magyarázkodásba fogni, s nem szabad kijavítgatni a korábban elmondottakat, s ezzel érvelésünket meggyengíteni vagy egyenesen romba dönteni, akkor mégis mi a teendő, ha a beszélgetésben hirtelen kínos csend áll be?

1. Csendben maradni szabad. Ha két ember csendben marad, az néha olyan, mintha farkasszemet néznének. Jelentősége van, hogy ki fordítja el előbb a tekintetét, vagy ki töri meg elébb a csendet. Ilyenkor a testbeszédnek jelentős szerep jut. Ha várakozóan néz partnere az emberre, hasonlóan várakozásteljesen vissza lehet rá tekinteni. Méghozzá nyitott, figyelmet tükröző tekintettel, ami arról árulkodik, hogy mondanám, ha tudnám, hogy mire vagy kíváncsi? Nem szabad azonban túlfeszíteni a húrt, hiszen az interjúztató mondhatja, hogy: Ha nincs több mondanivalója, akkor köszönöm. Innen visszatérni a beszélgetéshez többnyire már pozícióhátrányt jelent.

Más a helyzet, ha az interjúztató a papírjaival szöszmötöl, nem tekint fel, nem kezdeményezi érdeklődésének (nonverbális) kinyilvánításával a beszélgetés folytatását. Ilyenkor tilos megszólalni, hiszen az interjúztató éppen olyan helyzetet igyekszik teremteni, amiben a jelölt mondanivalója mintegy mellékessé válik, személye leértékelődik, már-már az önbecsülését éri sérelem. A nyugalmát azonban ilyenkor is meg kell őriznie.

2. Kérdezni szabad. Ha a hallgatás ideje már túllépett azon, ami taktikailag megfelel a jelöltnek, vagy amit zavarodottság nélkül képes kezelni, érdemes egy helyénvaló kérdéssel megszakítani a csendet. A szituációtól függően ilyesféle kérdések, megjegyzések jöhetnek szóba: Melyik részletre is volna kíváncsi? Remélem, hogy a kérdése mindenre részletére feleltem. Maradt még kiegészítésre szoruló részlet?

3. Humort használni szabad. A megfelelőn használt humor igen erős, de egyben kétélű fegyver. Ezért viccet mesélni, vagy olcsó poénokat puffogtatni nem csak felesleges, de negatív hatású is. Ezzel szemben a szituációra vonatkozó pontos ironikus megjegyzés teljesen leszerelheti az interjúztatónak a feszültség kialakítására tett erőfeszítéseit. A csendet meg lehet szakítani azzal a közismert, de ritkán használt formulával, hogy: Nicsak, egy angyal szállt át a szobán. Vagy azzal, hogy: Mit gondol, igaz lehet, hogy hallgatni arany? Vagy: Azt mondják, hogy a hallgatás beleegyezés. Csak nem egyeztem bele valamibe?

4. Témát váltani szabad. Ha a csend már végképpen kínossá válik, érdemes előhúzni egy fontos ütőkártyát, s témát váltva olyasminek az elbeszélésébe fogni, aminek az ismertetése fontos, az állás elnyerése szempontjából releváns, illetve az interjúztatót is (újra) érdeklődővé teszi. Érdemes azonban az efféle mondanivalót egy frappáns mondattal felvezetni. Például: Erről a szépen zümmögő csendről jutott eszembe, hogy nem beszéltem még egy fontos és hatékony szervezési módszerről, amit mi csak a „csend hangjainak” hívtunk, s ami tulajdonképpen az ebéd utáni kötelező elmélkedés és relaxáció során kipattant ötletek összegyűjtését jelentette. Vagy: Erről a kis csendes intermezzóról jut eszembe, hogy hogyan szoktam hasznosítani a munka során kikerülhetetlenül megjelenő üresjáratokat. Vagy: Időnként jól jön egy kis csend. Különösen, ha az ember nehezen áttekinthető feladatok megoldásán dolgozik. Egyszer azt a megbízást kaptam, hogy…

A csend ekképpen lehet ellensége, de ha megtanulja kezelni, lehet a barátja is az állásinterjún résztvevőknek. A legfontosabb, amit a csendről tudni kell: nem szabad félni tőle, akkor könnyebb legyőzni a bennünk lévő, de valahogy mégis a csendből felszínre kapaszkodó démonokat.