Politikai szimpátiája kinyilvánításáért Magyarországon nyílt megtorlás még a legenyhébb formában sem fenyegethet senkit. Már csak azért sem, mert abból azonnal országos botrány volna. A kisördög mégiscsak ott bujkál az emberben, hogy manapság sok munkahelyen még a szakszervezeteket sem tűrik meg (pedig az alkotmány védi az alkalmazottak szervezkedési jogát), hogyan is tolerálnák a politikai tevékenységet.

E kettő között van egy nagy különbség. A szakszervezeti mozgolódás közvetlenül, a politikai csak áttételesen érinti a munkaadókat. Persze néhány munkahelyen – különösen az államigazgatásban – a politika meglehetősen közel van a munkaadóhoz (a főhivatalokhoz, az önkormányzatokhoz), de a szakértőként dolgozó embereket itt sem fenyegeti veszély, hogy pártszimpátiájuk vagy párttagságuk miatt (még ha a törvényes keretek között is) kiteszik a szűrüket. Másrészt a szakszervezet nem hogy tevékenykedhet a munkahelyeken, hanem leginkább éppen ott a munkavállalóknak a munkaadókkal szembeni képviselete a dolga.  A politika azonban más. Politikai programot hirdetni egy munkahelyen, s ezzel elvonni az alkalmazottak figyelmét a munkájukról, megosztani a dolgozókat, az bizony nem megy. Ezt a munkáltató törvényes támogatással a háta mögött megtilthatja, így aki a munkahelyén nyíltan politizál, azt felelősségre vonhatják. Bizonyos munkavállalóknak pedig – például a fegyveres testületek tagjainak – a törvény kifejezetten tiltja a nyíltszíni politizálást, vagy a pártokba való belépést. Mindez nem jelenti, hogy politikáról ne lehetne a kollégákkal beszélgetni, de a munkahelyen történő politikai szervezkedést nem engedik meg.

No de mi a helyzet a kampánygyűlésekkel? Nem kell félni tőle, hogy az esti híradóban feltűnünk a képernyőn, s ezzel feltűnünk a főnökünknek is? Normális esetben (hacsak nem jelentettük beteget, hogy ellóghassunk meghallgatni egyik vagy másik pártvezért) ennek semmi veszélye nincs. A politikai meggyőződés szerencsére ma már olyan mértékben a magánszféra része Magyarországon, hogy arról még csak érdeklődni sem szabad. A pártok adatgyűjtéssel kapcsolatos botrányai közül a leghangosabb éppen arról szólt, hogy az egyes embereket megpróbálták összepárosítani politikai elkötelezettségükkel. Politikai diszkriminációs munkaügyi perről pedig a szekértői szinteken nem lehetett hallani, még azután sem, hogy volt olyan párt, amelyik hatalomra kerülése előtt bejelentette, hogy a régi telefonkönyveket el lehet dobni. (A politikai kinevezettek ügyeivel – például a közszolgálati médiumok vezetői körüli hercehurcákkal – most ne foglalkozzunk, azok ugyanis nem a munka világának termékei.) Olyan munkaügyi afér pedig, amelyik amiatt alakult volna ki, hogy főnök és beosztottja összefutott egy kampánygyűlésen, nem került nyilvánosságra.

Ebben szerepet játszhatott, hogy egyazon gyűlésre azonos pártszimpátiájú emberek járnak, de még ha mási is a helyzet, az eltérő politikai ízlésű, de épeszű főnök beosztottjának munkahelyi teljesítményéről messzemenő következtetést ilyen találkozásból nem von le. Sőt talán még örül is, ha embere nem savanyodik bele a napi robotba, s a közügyekkel is törődik. Az emelvényre azért jobb nem felmászni.